Isten éltesse a Boglárkákat! – Ismerkedés a fehérvári láprétek világával

A Boglárka népszerű női név, felfedezhetjük benne a honfoglaló magyarságra jellemző ötvösművészet nyomait, hiszen a „boglár” fémből készült veretes ékszert jelent. Kicsinyítőképzős alakja a női néven kívül egy népes növénycsalád neve is; a boglárkafélék közé tartozik több, Székesfehérvár környékén is élő vadvirág, mint a fekete kökörcsin, a tavaszi hérics, a salátaboglárka, vagy a bogláros szellőrózsa. És még nincs vége: a rétek felett ott cikáznak a szárnyuk fonákján jellegzetes pettyezést viselő boglárkalepkék is. Virágzó névrokonaikhoz hasonlóan ide is nagyon sok faj tartozik.

Sötétaljú hangyaboglárka őszi vérfű virágzatán

Székesfehérvár nyugati fele hajdanán összefüggött a Sárréttel, a növényzet kisebb-nagyobb foltokban máig őrzi ezt a kapcsolatot. A legjellemzőbb élőhelytípus a láprét, amely tavasszal tocsogós, később kiszáradó. Ha ezeken a réteken a kaszálás nyár elejéig megtörténik, akkor a sarjadó zöld fű között gyönyörűen pompáznak a különféle virágok. Köztük az egyik legszebb egy július második felétől szeptemberig nyíló borvörös virágzatú növény. Csak egészen közelről, az egyes virágokat megfigyelve venni észre, hogy a rózsafélék közé tartozik, tehát a vadrózsa, az alma vagy éppen a cseresznye rokona. Neve őszi vérfű, ez egyszerre utal a vérvörös virágszínre, illetve az állítólagos vérzéscsillapító hatására. A Dunántúlon a természetes állapotú lápréteken néhol gyakori. Székesfehérvár belterületén is több helyen találkozhatunk kisebb-nagyobb állományaival, így a Szárazréten, a Vörösmarty-halastó környékén, a Palotavárosi-tavak mellett, de legszebb tömegei a Demkóhegyen nyílnak. Nem áll természetvédelmi oltalom alatt, mégis kiemelt fontosságú. Kizárólagos tápnövénye ugyanis két védett, 50.000 Ft eszmei értékű, közösségi jelentőségű (azaz Natura 2000 jelölőfaj) lepkének, a vérfű-hangyaboglárkának és a sötétaljú hangyaboglárkának.

A Szalontai utcai láprét augusztusban, az előtérben őszi vérfű virágzik

Ezek a parányi lepkék csak egy évet élnek, ennek nagy részét lárvaállapotban. Nyáron, az őszi vérfű virágzása idején zajlik a rajzásuk, egyetlen céljuk a párkeresés, a nőstény a vérfű virágzatába petéz, majd hamarosan elpusztulnak. A virágzatban kikelő lárvák egy idő után kirágják magukat, selyemfonálon leereszkednek a földre. A megtévesztő illatú, édes mézharmatot kiválasztó hernyót bizonyos hangyafajok a bolyukba viszik, ott etetik, védelmezik. A „ravasz” hernyó még a hangyatojásokat is megdézsmálja, ám a mézharmattal lekenyerezett hangyákat ez sem zavarja. A boly védelmében vészeli át a telet, itt bábozódik be és innen indul el a fajfenntartás útjának utolsó állomására a következő nyáron.

A két lepke életének csúcspontja... Párzó vérfű-hangyaboglárkák az őszi vérfű szárán.

Székesfehérvár alighanem Magyarország egyetlen nagyvárosa, melynek belterületén mindkét említett hangyaboglárka megtalálható. Hagyományteremtő kezdeményezésünk célja, hogy évente egyszer, augusztus 1-én, azaz Boglárka-napon ők legyenek a főszereplők. Egy kellemes délelőtti séta során meglátogatjuk a legnépesebb lepkeállományoknak otthont adó lápréteket, gyönyörködünk az őszi vérfű szépségében, megismerkedünk a réteken csapongó megannyi lepkében, köztük a ritka hangyaboglárkákban. A néhány kilométeres túrát szakemberek vezetik, akik számos érdekességet mesélnek majd el a láprétekről, a séta közben látott növényekről, madarakról, lepkékről.

A kirándulásra fejfedőt, ivóvizet, napvédő krémet mindenki hozzon. A félénk lepkék megfigyelésénél jó szolgálatot tehet a távcső.  Szeretettel várunk mindenkit, aki szeretné jobban megismerni Székesfehérvár természeti értékeit!

Fecskevédelem élesben

Elmúlt a hosszú tél, kitavaszodott, végigzongoráztuk a korán érkező madárvendégeinket a mezei pacsirtától és a barázdabillegetőtől a gólyáig és a barátkáig, míg meg nem érkeztek a fecskék. Ezzel kezdetét is vette a fecskevédelem cselekvő szakasza. Ebben a bejegyzésben az április, májusi és júniusi akciókat foglalom össze.

"Pókháló van már a... tetőszerkezetben..."
2016-ban nyár végi családi kirándulásra mentünk a Gaja-szurdokba, amikor a székesfehérvári, Iszkaszentgyörgyi úton levő lovarda mellett elhaladva nagy fecsketömeget észleltünk a nádtetős istálló körül kavarogni. Kiderült, hogy Fenyvesi László fecskefelmérésének rangsorában igen előkelő helyen szerepel ez a lovarda, ahol 2016-ban 40 pár füsti fecske költött sikeresen. Már tavaly említette, hogy pókhálózni kellene a fészkek körül, mert lassan a fecskéket is akadályozza. Nem hallottam még ilyenről, úgyhogy kíváncsiságból is kértem: feltétlenül szóljanak, hogy részt vehessek a dologban. Erre végül április elején, már az első fecskék érkezését követően került sor, harmadik társunk Kötél Dóra volt.

2016-ban 40 pár füsti fecske költött ebben az istállóban.

Az istálló nagyjából 50 méter hosszú lehet, nádtetős, elég nagy belmagasságú, ezért a fázata is kellően bonyolult. A szürkésfehér, feltehetően nagyrészt a lovak szőréből szálló porral belepett pókhálók olyan tömegben borították a mennyezet környékét, mint a Drakula-filmekben. A seprűzés nyomán lett számomra világos, hogy a 40 pár fecske csak a jéghegy csúcsa, a szarufák, gerendák között összesen legalább 150 (!!) fecskefészek van, csak nagy részüket a pókháló teljesen eltakarta.

Némi akrobatamutatvány a lovak fölötti légtérben... A seprűvel itt én...

...itt pedig Fenyvesi László teljesít szolgálatot.

Bár a dolog előre meg volt beszélve, a munka előbb egy patkolás, majd egy, jelenlétünket nem jó szemmel néző főnökféle miatt megszakadt, így az istálló tizedrésze eredeti állapotban, pókhálósan maradt. Már ottlétünk során jöttek be fecskék, úgyhogy bíztunk a látványos eredményben, e sorok írásakor még nem tudom számszerűen az idei fészekfoglalásokat.
Mióta intenzívebben foglalkozom a fecskékkel, azóta hiányolom a lovardák fölött rajzó fecskéket. Tavaly a jég azért megtört, a székesfehérvári Kunos lovardában találkoztam füsti fecskékkel egy istállóépület belsejében. Úgy tűnik, a külön bokszok túl világosak és nyitottak a füsti fecskék számára. A korábban már említett székesfehérvári öttusa lovardában sem lett fészkelés, de táplálkozó- és sárgyűjtőhelyként nagyon fontos szerepe van az Alsóvárosban.

Műfészkezés Vértesacsán, avagy Murphy és a fecskék
1. szabály: A fecske nem ott rak fészket, ahol örömmel fogadják, hanem ott, ahol nem örülnek neki.
2. szabály: Ha mégis ott rak fészket, ahol örülnek neki, akkor megtalálja azt a helyet, ahol mégis gondot okoz a jelenléte.

A képen Kulcsár Balázs és a cserép műfészek.

Kulcsár Balázsék vértesacsai szörpmanufaktúrájában éppen a második esemény következett be. Balázsék valódi madárbarátok, a pincelejárójuk falában gyurgyalagok költenek, a visszagyepesedett egykori szántón mezei pacsirták, a gyümölcsfákon odvak lógnak. A gyümölcsök feldolgozóépülete több éven át készült, akkor a füsti fecskék lelkesen be is költöztek. Itt jön az a helyzet, hogy a fecskepelenka csak a fiókák potyogtatása ellen nyújt védelmet, a szülő madarak azonban a bonyolult tetőszerkezetben mindig másutt aludtak. Márpedig ahol élelmiszerfeldolgozás zajlik, ott ez az állapot sajnos nem az igazi...
Balázzsal végül azt találtuk ki, hogy a fecskék eddigi, idén tavasszal lezárt berepülőnyílása mellé, a kilógó szarufákra felteszünk két besarazott cserép műfészket, a harmadikat pedig a borzderes tehenek félig nyitott istállójába helyezte ki. Mindez áprilisban volt, májusban összefutottunk és nevetve mesélte, hogy a fecskék persze hogy mentek a maguk feje után és a műfészkek mellé, valami elektromos csatlakozóra kezdtek építkezni. Hát így van ez...

A besarazott, felszerelt műfészek.

Fecskementés
Az áprilisi emlékezetes bolond idő Hortobágyon ért minket. Ott hó nem esett, a fecskék szemmel láthatóan könnyen átvészelték azt a nehéz két napot, sajnos a Dunántúlon volt pusztulás, éppen a számunkra oly kedves pusztaszabolcsi tehenészetben.
Június utolsó napjaiban a pár naponta érkező zivatarok okoztak nagy bajokat, molnárfecskefészkek szakadtak le több helyen. Fenyvesi Laci Inotán (Veszprém megye) egy művelődési házon mentett fecskéket úgy, hogy a leázott, leesett fészekroncsokból kiszedett élő fiókákat sebtében feltett műfészekbe helyezte be.
Mi ebben az időszakban ismét Hortobágyon tartózkodtunk. Három leázott fészket találtam ugyanazon a délelőttön (vajon hány lehetett a fantasztikus fecskeállományú faluban...?), életben négy majdnem repülős és két tokosodó fióka maradt. Utóbbiakat a madárkórházba vittem el, előbbieket egy a fészek helye mellé felszerelt műanyag dobozkába akartam tenni. A négyből egy sajnos egy zárt udvarra ugrott be. Mivel a másik három hiába kérte az eleséget, inkább dajkaságba adtam őket egy alacsony ereszű házhoz, ahol épp három fészekben voltak már termetes fiókák. Nem tudom, mi lehetett az oka, hogy a szülő, amelyik a földre esett fiókákat még etette, a műanyag dobozban levőkhöz már nem szállt oda.

Fecskebarát iskolák
Erre az időszakra esett a fecskefelmérésünk jutalomosztása részben személyesen, részben postai úton. A legnagyobb örömöt a visszajelzések adták. Van a fecskevédelemnek utánpótlása, és nekünk is vannak még ötleteink, hogy ezt a közösséget még jobban összekovácsoljuk.

Fecskebarátaink Aggteleken...

...Bocskaikertben...

...Csongrádon...

...Hortobágyon...

...Komjáton...

...Nagyhegyesen...

...és Rózsaszentmártonban.

Fecskebarát gondolatok Tápszentmiklósról:

"Sajnálattal láttuk, hogy az évek során nagyon lecsökkent a fészkelőhelyek száma, de még így is elégedettek lehetünk, hiszen az is eredmény, hogy még van ennyi ember, aki nem üldözi el őket. Meglepő módon a négy falu közül a legkisebben találtuk a legtöbb fecskefészket. (...) Számunkra nagyon érdekes volt a feladat, hisz a számlálás során sok új információt is megtudtunk erről a madárról, amiket eddig nem is gondoltunk.    Minden szempontból nagyon megérte elmenni és nagyon jó érzéssel töltött el bennünket, hogy a négy falu lakossága sokat segített ebben a munkában." (Tóth Benedek 7.o.)

"Amikor a „VÖLGY-HÍD” Természetvédelmi Alapítvány honlapján megjelent az eredmény, óriási büszkeséggel töltött el, hogy bár nem vagyunk az első három helyezett intézmény között, de megkapjuk a „FECSKEBARÁT ISKOLA” táblát. Az meg különösen büszkeséggel töltött el, amikor megláttam, hogy Győr-Moson-Sopron Megyében mindössze két iskola vett részt a felmérésben. S az egyik a MI ISKOLÁNK! (...) Köszönet a négy település – Győrasszonyfa, Lázi, Tarjánpuszta és Tápszentmiklós – lakosságának, hogy adatokat szolgáltattak gyermekeinknek!" (Kuruczné Borbély Márta)

Hortobágyon méltó környezetbe került az oklevél és a Fecskebarát iskola tábla

Egy remek kezdeményezés szintén Hortobágyról: egy tematikus fecskenapra készült prezentáció kezdőoldala

 És íme még néhány jele annak, hogy az iskolák komolyan veszik a fecskék ügyét...

Dévaványán

Cegléden

Dobozon

Szandaszőlősön

Nagyhegyesen

Bocskaikertben

"fecskebarát Fehérvár"
A második ilyen táblát Róth Ferenc érdemelte ki. Feri Székesfehérvár egyik csodával határos módon megmaradt régi hangulatú utcájában kertészkedik, igazi madárbarát, aki csak a kiscsibéket elhordó szarkával áll hadilábon.

Róth Ferenc a "fecskebarát Fehérvár" táblával.

A ház a nagyszüleié volt, a két fecskefészek nagyon régóta megvan és a füsti fecskék szorgosan járnak vissza évről évre, sőt idén új fészek is készült.

A fecskék a sárga ajtós helyiségben éldegélnek.

Feri megpróbált sárgyűjtőt is készíteni a kertben, de ez az eddigi összes hasonló próbálkozásunkhoz hasonlóan sikertelen maradt. Számomra a tavalyi kudarcok és ez világossá tette: nem tudjuk kitalálni, hogy a fecske hova mer leszállni. Jó példa erre a székesfehérvári "murvás parkoló", ahova a két fecskefaj több tucatnyi egyede jár sárért, szó szerint a parkoló autók között bogarásznak...

Egyéb ügyek, tervek
Korábban esett ITT szó a fecskeparti fészekleverésekről. A számlálások zajlanak, most már nem csak Fejér megyében, hanem a Hortobágyon is. A következő hetekben elvégzem Pátka felmérését.
Ősszel újra megszólítjuk az iskolásokat, erről azonban még korai írni.
A lényeg: jó fecskés év van a tavaszi anomália ellenére is.

A fecskékért - a nyilvánosság erejével

2017. június 6-án levelet kaptunk Fiala Zsuzsanna lovasberényi madarásztól. Ebben a közösségi oldalról idéz, egy ismerősének az ismerőse kesereg azon, hogy a székesfehérvári Fecskeparti lakótelepen üldözik a fecskéket, leverik a fészkeket. Staudinger Istvánnal (DINPI) gyorsan megbeszéltük a lehetséges tennivalókat. Ő vállalta az esetleges jogi lépéseket, én pedig a sajtónyilvánosságot. A megkeresett médiumok azonnal és igen segítőkészen reagáltak.

Június 7-én reggel Staudinger István megállapította, hogy a fészekleverés időpontja nem bizonyítható, másszóval ezért nem lehet az illetőket előállítani. Úgy fogalmazott, hogy a lakótelepen sok a fecske, akit zavarnak a madarak, azok kiteszik a riasztó szatyrokat és sajnos mindig van pár hülye, aki a fészket leveri.

Délelőtt mi is kimentünk a helyszínre (Székesfehérvár Gerle utca, Rigó utca). Meglepett a valóban sok molnárfecske és a lakott illetve éppen épülőben levő fészkek. Erről a telepről én eddig nem tudtam, a szomszédos Móri útról sosem láttam fecskét. Az állomány nagyságát kb. 25 párra becsülöm.

A megfagyott idő... Egy (véletlenül) elkapott fecskeparti pillanat.

Még 7-én elkészült a cikk a Fejér Megyei Hírlapba S. Töttő Rita tollából. Az írás ITT olvasható, az alábbiakban azt az anyagot másolom ide, amit az újságírónőnek eljuttattam, és amit a cikkhez felhasznált.

A molnárfecske néhány ezer évvel ezelőtt elhagyta a sziklafalakat és az ember lakótársául szegődött. Ennek sokan nagyon örülnek még ma is, állítólag a fecske magyar nép kedves madara. Csakhogy vannak, akik ezt nem így gondolják. Szomorú látni, hogy míg a molnárfecskék az egyik ablakzugban békésen nevelgetik a fiókáikat az embert olyannyira bosszantó rovarokkal, a szomszédban műanyag szatyrok vagy újságpapírcsíkok libegnek, nehogy a madárkák oda merjenek telepedni.Az nagy kérdés, hogy egy szélben libegő nejloncafat mennyivel szebb látvány, mint a fecskék esetleges piszkítása. Az biztos, hogy a fecskeürülék egy természetes jelenség, míg a műanyag zacskó teljesen az ember terméke, ily módon tehát egyeseknek biztosan kevésbé zavaró...Azt látni kell, hogy a fehérvári lakótelepeken (pl. Palotaváros, Víziváros, Széna tér, Fecskepart) több a fecskefészek, mint amennyi a fecskeriasztó. Tehát az emberek többsége örül a fecskéknek, várja őket tavaszonta, boldogan figyeli és mutogatja gyermekeinek a madarak fiókanevelését. Akit pedig zavar a fecske, az inkább akadályozza meg a fészek megépülését, mint hogy később próbálja meg elüldözni a madarakat.És pontosan ez utóbbi történik a környékbeliek szerint a Fecskeparton, a Gerle és a Rigó utcában! Megépült fészek alá akasztott riasztó szatyor és levert fészkek jelzik: egyes embertársainkba nemhogy természetszeretet, de a legelemibb jóérzés sem szorult. A molnárfecske fészke egy kis röpnyílástól eltekintve teljesen zárt. Nem lehet tudni, hogy a fészekben nincsenek –e tojások vagy már kikelt, eleséget váró magatehetetlen fiókák. Ha az ilyen fészek alá szatyor kerül és a szülők nem mernek visszamenni, akkor azzal 4-5 kisfecskét ítéltek lassú kínhalálra. A fészek leverése pedig néhány pillanat alatt ugyanilyen tragikus eredménnyel jár.A természet- és fecskeszerető többség feltehetően képtelen felfogni, hogy ilyen hogyan történhet meg a 21. században. Lefordítható mindez a számok nyelvére, a fecskefészket elpusztítók talán könnyebben megértik: egyetlen molnárfecske egyed (legyen az tojás, fióka vagy kifejlett madár) pénzben kifejezett eszmei értéke 50.000 Ft. A fészekalj elpusztítása tehát negyedmillió forintnyi bírságot jelenthet, amennyiben pedig a lakott fészekhez odakerült az a bizonyos szatyor, akkor joggal vetődhet fel az állatkínzás lehetősége is. A Büntető törvénykönyv alapján két év szabadságvesztéssel büntethető az a gerinces állattal szembeni bánásmód, amely annak pusztulását okozza.A molnárfecske évszázadok óta a városok jellegzetes madara, még tudományos neve (Delichon urbicum) is jelzi, hogy „urbánus” faj. Székesfehérvár az új évezredben sokat tesz azért, hogy élhető nagyváros legyen. Sokan gondolják úgy, hogy ehhez az is hozzátartozik, hogy szeretettel fogadjuk a csodaszép, rovarfogyasztásukkal felbecsülhetetlen hasznot hajtó, városlakóvá vált fecskéket. Madárbarát fehérváriak! Ne engedjük, hogy néhány ember ostobasága tovább rontson az amúgy is ezer veszéllyel dacoló fecskéink sorsán!

Ugyancsak június 7-én az alábbi rövid írást küldtem el a székesfehérvári Vörösmarty Rádió hírszerkesztőjének, Bóna Évának:

A Fecskeparton lakók jelezték a természetvédőknek, hogy a Gerle és Rigó utca környékén fecskefészkeket vertek le vagy a kész fészek alá szatyrot akasztottak, így a madarak nem mertek visszaszállni. A molnárfecske a városok jellegzetes madara, védett faj, egy egyed, fióka vagy tojás eszmei értéke 50.000 Ft, azaz egy átlagos fészekalj elpusztítása negyedmilliós büntetést vonhat maga után! A fiókák piszkítása ellen ürülékfogó deszkalap felszerelése lehet a megoldás: ez sokkal esztétikusabb, mint egy kiakasztott nejlonzacskó és természetesen a fecskék is háborítatlanul költhetnek tovább a kiválasztott helyen.

A molnárfecske hatalmas mennyiségű legyet, szúnyogot, muslicát és más, számunkra sok bosszúságot okozó repülő rovart fogyaszt. Vidám hangja, szélvészgyors cikázása élettel tölti meg a lakótelepeinket. Az utóbbi években a hagyományos sárgyűjtőhelyek lebetonozása, a vegyszeres rovarirtás és a dél-európai madármészárlás miatt állománya csökkenni kezdett. A meglevő fészkek megőrzésével tehetünk azért, hogy ezek a madárkák még sokáig gyönyörködtessék a fehérvári madárbarátokat.

Vajon az itt lakóknak ez így tetszetősebb??

Június 8-án reggel megírtam egy másik anyagot Székesfehérvár honlapjának, amit a szerkesztő, Bácskai Gergely még 8 óra előtt megjelentetett, szerkesztve ITT olvasható. Ez az eredeti írás:

Kedves fehérváriak!

Annak a néhány száz molnárfecskének a nevében írok, akik évről évre a Ti városotokba érkeznek vissza fiókákat nevelni. Fehérvár a mi otthonunk is. Mi vagyunk azok a kis fekete-fehér tollú, enyhén villás farkú madarak, akik a bérházak közti parkok fölött cikázunk, kapkodjuk a rovarokat, iszunk a Csónakázótó és a Palotavárosi-tavak vizéből, eső után pedig keressük a megmaradt lebetonozatlan helyeket. Ott aztán sarat gyűjtünk és abból építünk fészket az ereszek alá vagy az ablakok sarkaiba.Mindig azt hallottuk, hogy semmi félnivalónk nincs Tőletek, hiszen a fecske a magyar nép kedves madara. Látjuk is néha az ablaküvegen át, amint a lakók mosolyogva néznek minket, mutogatnak minket a gyerekeknek. Néhányan mégsem látnak bennünket szívesen. Ők azok, akik libegő szatyrokat, szalagokat lógatnak ki az ablakukon, nehogy oda merjünk szállni fészket építeni. Szomorúak vagyunk, hogy egyesek ennyire nem örülnek nekünk, de ezzel nincs sok időnk foglalkozni. A levegőben ott röpködnek azok a rovarok, amivel táplálkozunk. Kapkodjuk őket, hogy jóllakjunk, hogy a fiókáinkat felnevelhessük, és persze hogy Benneteket is megszabadítsunk az éjjel kellemetlenkedő szúnyogoktól vagy az ételre rászálló legyektől.Amikor tavasszal hazaindulunk Afrikából, sok veszély leselkedik ránk. Átrepülünk a hatalmas Szahara és a végtelennek tűnő Földközi-tenger fölött, Máltán és Olaszországban lövések dörrennek, sokunk holtan zuhan alá, de a szerencsések suhannak tovább észak felé, már alig várva, hogy a hatalmas mezőföldi szántók után a szelíd dombok lábánál megpillantsuk ősi otthonunkat, Székesfehérvárt. Vannak, akik a Videoton épületein vagy más ipari parkban élnek, sokan a Palotaváros házaira térnek haza, költenek molnárfecskék az Öreghegyen, a Vízivárosban, a Széna téren, a legvidámabbak azonban mindig mi vagyunk, akik a Fecskeparti lakótelepre érkezünk. Mindig büszkélkedünk vele, hogy még lakóhelyük neve is arról árulkodik, milyen szeretettel fogadnak minket a fehérváriak. Milyen szörnyű, hogy idén tavasszal éppen a fecskeparti fecskék váltak néhány ember ellenségévé!A Rigó és a Gerle utcában néhány helyen kalapáccsal levert fecskefészkek szomorú nyomát látni. Mennyi munka volt pedig megépíteni ezeket...! Hány kilométert kellett repülni egyenként a másfélezer sárgombóccal, hogy elkészüljön a gömbölyű, biztonságosnak hitt fészek, ami aztán egy pillanat alatt elpusztul és a mélybe zuhan. Jó esetben üresen, rossz esetben tojásokkal, fiókákkal együtt. Más emberek a már kész fészek alá akasztottak műanyag szatyrot, ami még szörnyűbb. A fecskepár napokig röpködött kétségbeesetten, de a libegő nejlontól nem mertek visszaszállni. Ha már volt a fészekben tojás vagy fióka, azokra itt is biztos pusztulás várt.Szomorú sorsú társainknak új helyet kell keresniük, ahol remélhetőleg szeretettel fogadják őket. Az új fészek építésének munkái, majd a fiókanevelés hatalmas feladata előbb-utóbb elfeledteti a szörnyű veszteséget, Ti azonban ne feledkezzetek el róla! Ha valaki nem szeret bennünket, ám „díszítse fel” az ablakát műanyag cafatokkal. De ha már fészket építettünk, akkor próbáljon legalább nyár végéig együtt élni velünk. Az ürüléknyomok sem sokkal csúfabbak, mint a műanyag szatyrok és a levert fészek szomorú roncsai.Egyébként védett madarak vagyunk, egyedenként 50.000 Ft eszmei értékkel. De mi abban a reményben térünk vissza Hozzátok évről évre, hogy nem a várható büntetéstől és bírságtól félve nem emeltek ránk kezet, hanem a természet iránti tisztelettől hajtva. Sokan úgy tartják, a fecske szerencsét hoz arra a házra, ahova fészket épít. Szeretnénk hinni, hogy nekünk nem balszerencsés, ha Fehérvár az otthonunk.

Egy molnárfecske

Épülő fecskefészek. Vajon maradhat majd itt...?

Úgy vélem, nem lehet eleget beszélni a fecskékről, védelmükről, jelentőségükről. Különösen igaz ez akkor, ha ilyen szomorú aktualitás is van. A felháborodás a helyi madárbarátok részéről kézzelfogható, reméljük a nyilvánosság visszatartja az elkövetőket a hasonló tettektől. Egy tavalyi esetben (talán rosszul értelmezett korrektségből) még azt sem tudtuk meg, hogy melyik településen vertek le fiókás fecskefészket (ITT olvasható). Jómagam azt tartom az akció legfontosabb elemének, hogy most az utcanevek is nyilvánosak lettek.

Én a fehérvári tapasztalatok alapján biztos vagyok abban, hogy a döntő többség fecskebarát. Bízzunk benne, hogy az ilyen figyelemfelkeltő akciókra egyre kevésbé lesz szükség.

Mezőföldi szikes tavak V. - Egy szép májusi nap

Halmosi János neve ismerősen csenghet azoknak, akik elő-előveszik a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Madártani Tájékoztató című, 1977 és 1995 között létező újságjának példányait. De felbukkan a neve Radetzky Jenő Madarakról tájakról Fejér megyében című könyvében és szép emlékeket őriz róla megannyi fejéri madarász. A Hanságból származik madár- és természetszeretete gyermekkorából ered. Fiatalon került a családjával Székesfehérvárra, szabadidejében lelkesen kutatta a helyileg is közeli fehérvári Sóstót és a város környéki élőhelyeket, a túrákra sokszor Róbert fia is elkísérte. Az MME megalakulásakor természetesen ő is tag lett, így volt módja megismerkedni Fejér megye számos ismert madarászával. Nagy szeretettel emlegette például Szabó László Vilmost, akinek szállást is nyújtottak, ha Laci bácsi Fehérváron tartott vetítést.

Jani bácsi az 1980-as évek elején egy helyi csoporti átszervezés nyomán lett a székesfehérvári csapat titkára. Nagy részt vállalt abban, hogy a helyi csoport élére került a botanika és ornitológia iránt egyaránt érdeklődő Vörös László Zsigmond. Beadványokkal alapozták meg a székesfehérvári homokbánya országos védelmét, valamint minden követ megmozgattak a Sóstó védelméért is, akkor még sikertelenül. (Nehéz ma elképzelni, de komoly vadászatok zajlottak akkoriban ott...) Írt etológiai (réti cankó, rozsdástorkú pityer, sárgarigó, mezei veréb) és faunisztikai (gulipán, gyurgyalag) cikkeket egyaránt, sőt rózsás flamingó felbukkanásáról is hírt adott.

Halmosi János cikke a Madártani Tájékoztató 1985. július-decemberi számában.

Ebben az időszakban Fejér megye még sok felfedeznivalót tartogatott a lelkes terepmadarászoknak. Így került sor a Sárvíz-völgy északi részeinek kutatására is, az Abától északra levő szikesek eme kirándulások nyomán váltak szakmai körökben ismertté. A túrákon részt vett szinte gyerekfejjel a fejéri természetvédelem ismert alakja, Staudinger István. Később további, ma ugyancsak ismerősen csengő nevek kerültek kapcsolatba Jani bácsival: Hollósi Zoltán természetfotós, vagy az MME Fejér megyei helyi csoportjának előző és jelenlegi elnöke, Fenyvesi László és Lendvai Gábor. Halmosi János a nyolcadik x-ben is jó egészségnek örvend, feleségével a város szélén él, négy unoka büszke nagypapája.

Jómagam a Madártani Tájékoztatóban találkoztam a nevével; boldogan olvastam, hogy a felsőszentiváni Sóstóról és Fényes-tóról van archív madártani feljegyzés. (Radetzky Jenő ugyanis a könyvéből teljesen kihagyta az abai szikeseket!) Staudinger Istvánnal éppen ezeknél a tavaknál madarásztunk 2015-ben, amikor Halmosi János neve szóba került. Tőle tudtam meg, hogy Jani bácsi ma is Fehérváron él. 2017 januárjában felkerestem őt otthonában és beszélgettünk egy órácskát a régi időkről és természetesen szívügyemről, a szikes tavakról. Akkor ajánlottam fel, hogy tavasszal szívesen kiviszem autóval madarászni ezekre a helyekre.

Ezt az ötletet lelkesen fogadta dr. Flesch Márton. Marci egy Tác melletti tanyán, Fövenypusztán tartja lovait és hetente lelovagol a gyepek mozaikján Abáig vagy akár Soponyáig. Eme túrák során elkezdte foglalkoztatni egyrészt a színpompás, ismeretlen növényvilág, másrészt a kis szikes tavak. Céltudatos kutatómunkába fogott, védett növények sokaságát ismerte meg, a szikesekkel kapcsolatos internetes búvárkodása során pedig rátalált honlapunk bejegyzéseire. Azóta szoros munkakapcsolatban állunk, nagyrészt Fövenypuszta természeti értékeinek megóvásán dolgozunk gőzerővel, de a szikes tavak kérdése is folyamatosan napirenden van. Természetesen örömmel jött ő is a kirándulásra.

Végül külön-külön lelkes volt három régi ismerős, a Jani bácsit évtizedek óta ismerő Staudinger István, Fenyvesi László és Lendvai Gábor, már "csak" meg kellett szervezni, hogy mindenki ráérjen. Harmadik nekifutásra sikerült is, 2017. május 29-én már nem állt az utunkba sem ballagás, sem egyéb hátráltató tényező.

A felsőszentiváni Sóstónál: balról jobbra Fenyvesi László, Lendvai Gábor, Staudinger István, Halmosi János és a Kowa TSN-823

A kirándulás többcélú volt. Nyilván a legfontosabb az volt, hogy Jani bácsi újra lássa a szikes tavakat, melyek idén tavasszal nagyon szépek. De nagyon izgalmas volt az a rögtönzött természetvédelmi kerekasztal is, amit a három meglátogatott tónál tartottunk. E sorok írásakor már szinte készen van a levél, amit a két felsőszentiváni szikes tó tulajdonosának, az Agro-Aba kft ügyvezetőjének fogalmaztunk. Ami abban a levélben áll, az nagyrészt ott született a tópartokon.

Lendvai Gábor, dr. Flesch Márton és Halmosi János a Fényes-tó északi partján. Középen fátyolos nőszirom kéklik.

A felsőszentiváni Sóstónál három bütykös ásólúd, legalább 15 gulipán, bíbicek és piroslábú cankók fogadtak bennünket. A Fényes-tavon récék, szárcsák úszkáltak, az északi parton megcsodáltuk a védett virágokat (tarka- és fátyolos nőszirom, érdes csüdfű). Végül elmentünk a sárkeresztúri Sárkány-tóhoz. 

Halmosi János, Staudinger István és Fenyvesi László a Sárkány-tónál.

A tó szigetét sok-sok éve Fenyvesi László és Staudinger István építtették. Ha a vízállás megfelelő, ez nyújt biztos költőhelyet azoknak a madaraknak, amelyek költése a kopár parton nagyrészt tönkremegy. Idén valami elképesztő sűrűségben kb. 40 (!) pár gulipán költ a szigeten, hozzájuk csapódva gólyatöcsök kotlanak. 

Már ez a látvány is nagyon kellemes, bár távoli a kép. Május 13-án így nézett ki a sziget...

...május 29-én sokkal közelebbről, napos időben pedig így.

Természetesen sok a teendő, terjed a nád, a tó keleti partvonalának legeltetése megoldásra vár, de a Sárkány-tó ezen a délelőttön valami elementáris erővel mutatta be, micsoda páratlan természeti kincs. Köszönjük Halmosi Jánosnak, hogy megosztotta velünk tapasztalatait. Ha a tavak nem száradnak ki nyár végéig, akkor lehet hogy augusztusban is megismételjük a közös bejárást, akkor már a vonuló fajokra összpontosítva.

Ez a gulipán nem volt tőlünk elragadtatva...

Egy erdő (újjá)születése IV. - Újratelepítés

Nagy-völgyi erdőnkről régen adtunk hírt, sok jó újsággal nem szolgálhattunk volna az elmúlt évből... A 2015 tavaszán elvégzett telepítésünket több mint 80 %-os aszálykár érte, ráadásul szembesülnünk kellett azzal a jelenséggel, hogy az árnyékot adó cserjés letisztítása után micsoda robbanásszerű a gyomosodás. 2015 nyarán voltak kétségbeesett erdőápolási próbálkozások, de mindenkinek a képzeletére bízom, hogy mennyire lelkesítő elszáradt fácskák sokaságát kiszabadítani a gazból.

2015/2016 fordulóján új erdészünk lett, Bognár Miklósnak pedig volt ötlete arra, hogy a terület letisztítását ki tudná elvégezni. Szűts Szabolcs vállalta csapatával a nem kis munkát 2016 őszén, így a lejtő ismét telepítésre alkalmassá vált.

Pásztakészítés 2017. március 20-án. A háttérben a még 2014-ben megőrzött mezei juhar hagyásfák. (Fotó: Szűts Szabolcs)

És itt egy elméleti eszmefuttatás következik nem kizárólag erdészeti témában. Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy így vagy úgy nagyon jó lenne csinálni, csak éppen nem megy. A mezőgazdaságban sok-sok növénnyel kapcsolatban szereztünk ilyen tapasztalatokat, aztán vagy abbahagytuk a termesztését, vagy kialakítottuk azt a módszert, ami működőképesebb. Ez már nem az a hajdani romantikus mód, de eredményt hoz. Ugyancsak a múlt ködébe veszett az a módszer, amikor Adrival ketten késő éjszakába nyúlóan traktoroztunk, a gépleállások idején erdei fülesbagoly huhogását hallgatva. Máskor napokig szedtük fel a krumplit vagy vetettük a gabonát és kint aludtunk sátorban a földnél, az egész napos munka után este tábortűznél sütögettük a vacsorát és a Pénzverő-völgyből kuvik kiabált. Két kisgyermekkel és napi gondozást igénylő háziállatokkal ez már nem megy.

Hátul készül a gödör, amibe néhány percen belül bekerül a csemete. (Fotó: Szűts Szabolcs)

És itt kapcsolódik egybe a két gondolatmenet. A két, sok évtizedes tapasztalattal rendelkező erdész, Bognár Miklós és Szűts Szabolcs nem akarták elhinni, hogy egy ennyire cserjésedő területen mindenféle talajelőkészítés nélkül, ékásóval akartunk eredményt elérni. Nem részletezem, hogy mi az anyagiakban mért eltérés saját erőből való ékásós telepítés és a felfogadott brigád pásztakészítése és gödörfúrós telepítése között, mert nem ez a lényeg. Hanem az, hogy van a romantikus elképzelés (amit ITT írtam meg) és van a szikár valóság pásztákkal, zajos gödörfúróval, a csemeték bedöngölésével (na ezt például mi nem csináltuk, ki is száradtak a gyökerek hamar...) és az időben, már májusban elkezdett, évi többszöri ápolással. Meg az a tény, hogy ha a telepítést egy komoly létszámú csapat végzi, akkor készen van márciusban, mielőtt igazán meleg lenne, kiszáradna a talaj és megindulna a fácskák nedvkeringése.

A fajkészlet nem változott sokat, a fő faj a csertölgy (ez az erdőtervbe fix pont), mellé elegynek molyhos tölgyet és virágos kőrist vettünk, a legmélyebb, legnedvesebb részekre pedig érdekességként magas kőrist. A beszerzés nem volt annyira egyszerű, hiszen a csemetekertek tőlünk távoliak és látatlanban kellett lefoglalni a tételeket. Az is tanulságos, hogy az árlistán épp ez a két elegy nem szerepelt, kétségbeesésemben kérdeztem rá, hogy elnézést, virágos kőris nincs véletlenül? A pozitív válasznak rettentően megörülve lefoglaltam, aztán belémbújt a kisördög és a következő levélben a molyhos tölgyre is rákérdeztem. „Milyen méretű kellene?” – jött a válasz.

Egy biztos pont: ha Borjád, akkor édesség az abc-ből... Az utánfutóban ott pihen a 4000 elegy (1500 molyhos tölgy, 2500 virágos kőris)

Ismét autóztunk a két évvel ezelőtt megismert hosszú-hosszú úton Borjádra, ezúttal két csöppséggel az autóban, meg némi bizonytalansággal a lelkekben, hogy az akkor annyira gyönyörűnek látott cserekből egy se eredt meg, vajon most mi lesz a helyzet. A mostani csertölgyek származási helye Zirc volt, itt szerencsére résen voltam, mert helytelenül teleltetett csemetét akartak adni, ott a helyszínen kértem inkább a kicsit kisebb méretű, de egészséges anyagot. A csemetéket a helyszínen bevermeltük, onnan vitte a brigád az erdő különböző részeibe. A telepítés egy esőszünettel szűk egy hetet vett igénybe.

Virágos kőris sora. (Fotó: Szűts Szabolcs)

2017 tavasza csapadék, illetve annak hiánya szempontjából 2015-öt, az előző telepítést idézte... Amikor a radarképen a harmadik délnyugat felől jövő esőgóc is gellert kapott Fehérvár előtt és elkerült bennünket, komolyan elkeseredtem. A pátkaikócsagtelep drónozása kapcsán szó volt egy esőről; nos amilyen bosszantó volt a drónozáshoz, annyira életmentő volt az erdőnek. A további csapadékhullámot az utóbbi évek legbiztosabb esőtánca hozta. Ha aszály van, akkor a családdal el kell utaznunk Hortobágyra, és nyomban megnyílnak az ég csatornái, hogy annyival kevesebb napig járhassuk a pusztát. Most is bejött. (A másik tuti módszer az, ha levágjuk a lucernát.)

A virágos kőris szenzációsan megeredt, nagyon szépek. A tölgyekkel kapcsolatban valami furcsaságot tapasztalunk: a csemeték felső fele elszáradt, csak alulról hozza a leveleket. Lehet hogy egy reklamációt elküldünk majd ez ügyben. Annyi bizonyos, hogy ez itt mostantól valóban erdő lesz, amit várhatóan nem kell majd újratelepíteni, csak pótolni.

Köszönet az eddig elvégzett gondos munkáért Szűts Szabolcs csapatának, folytatódik az ügy az ápolásokkal, mi pedig figyelni fogjuk a természetes folyamatokat (őshonos fafajok és lágyszárúak spontán megjelenése).

Egy elfelejtett madarász – dr. Kovács Béla (1926 – 1987)

Idén május 5-én immár harminc éve nincs közöttünk a magyar madártan és természetvédelem mára szinte elfelejtett alakja, dr. Kovács Béla egyetemi adjunktus. Ezzel a visszaemlékezéssel szeretnénk hozzájárulni, hogy nevének és munkásságának nyoma maradjon.
Kovács Béla szinte teljes életpályája a Tiszántúlhoz, elsősorban Hajdú-Bihar megyéhez kötődik, bár a viszontagságos huszadik század az ő életébe is beleszólt. A második világháborúban, mint bevonultatott levente, sok-sok társával együtt ő is nyugatra került. Egy évet töltött egy dán-német határon levő fogolytáborban, ahol még drága karóráját is kénytelen volt egy őrnek eladni élelemért cserébe. Hasonló korú barátaival önképzőkört szervezett, ahol a biológiai és növénytani témában ő tartott "előadásokat". Erről a szinte gyerekfejjel átélt élményről mondogatta sok évtizeddel később: „Visszajöttem az Atlanti-pocsolyától.”

Kovács Béla (+) és társai a friedrichshofi hadifogolytáborban 1945 júliusában.(Forrás: Szűcs Ernő fogolytárs visszaemlékezése)

Egyetemi tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen végezte. Ide vágó története volt, hogy a nem csupán félelmetes tudásáról és két Kossuth-díjáról, de hirtelen haragjáról és markáns hangerejéről is ismert botanikaprofesszor, Soó Rezső egy vizsgán elégedetlen volt Kovács Béla valamelyik válaszával, ezért felkapta a megszeppent hallgatót és gallérjánál fogva felakasztotta a fogasra... (Ennek ellenére később Kovács Béla  irodájában Soó portréja is a falon lógott.)

Diplomázást követően került egyetlen munkahelyére, a Debreceni Mezőgazdasági Akadémiára, ami előbb Agrártudományi Főiskolává, 1970-től pedig Agrártudományi Egyetemmé alakult át. Az állattani tanszéken oktatott, kezdetben részben a helyhiány, részben a tudományágak közötti érintkezés miatt szoros kapcsolatban volt a növényvédelmis kollégákkal (Halász Tibor, Koppányi Tibor, Tóth Oszkár). Több publikációja szól erről a határterületről: szabadon tartott baromfiak rovarfogyasztása, halastavakon fészkelő madárfajok táplálkozása. 1968-as doktori disszertációja is utóbbi témában íródott a vörös gém táplálékösszetételéről és a hortobágyi ökológiai rendszerben betöltött helyéről. Akkoriban még maga az egyetem is szolgált madártani érdekességgel. Ugyanazon a folyosón volt a szobája, ahova 1954. október 28-án berepült egy eltévedt gatyáskuvik (erről Siroki Zoltán írt az Aquilába cikket), valamint alkalma nyílt munkahelyén, a könyvtár falán hajnalmadarat is megfigyelni. Nem rajta múlt, hogy tudományos pályája csonka maradt, 1986-ban adjunktusként vonult nyugdíjba.

Kovács Béla nagyon korán felismerte a hortobágyi puszta egyedülálló értékét. Még a híres, végül első nemzeti parkunk megszületését megalapozó „Pro Natura” kiáltvány előtt megfogalmazta a Hortobágy védelmének szükségességét, így természetesen az előkészítő munkában is szerepet kapott. Ott látni őt a terepi kiszállások fényképein is az akciót szorgalmazók (Festetics Antal, Lukas Hoffmann) és a hazai szakemberek (Győry Jenő, Radó András, Szabó László Vilmos) társaságában. Még a nemzeti park megalakulása előtt, 1971-ben és 1972-ben népszerűsítő előadásokat tartott róla különböző hajdú-bihari biológiai napokon Debrecenben, Balmazújvároson.

Kovács Béla a Kunkápolnási-mocsárban 1976. november 13-án. (fotó: Petróczy József)

A Hortobágy legjobb madárélőhelyeit Debrecenről elindulva motorral vagy Trabanttal közelítette meg, jól ismerte a cívisvároshoz viszonylag közel eső pusztákat (Pentezug, Angyalháza) éppúgy, mint az Ohati-erdőt, a halastavakat vagy éppen a déli pusztákat és mocsarakat. Ilyen alkalmak során néha külföldi madarászokkal is összefutott. Szórakoztató stílusban emlegette például az „istenverte hollandusokat”, akik „idejönnek a Land Roverrel, a kitolható létra tetejére felmásznak és a hálózatos beosztású teleszkópon át meglátják a vadlibatömegben a vörösnyakú ludat, ahol én a 15x50-es NDK távcsövemmel nem láttam semmit.”

A vörösnyakú ludak észlelését fél évszázada a technika nagyban akadályozta. Megtalálásuk a modern távcsövek és teleszkópok révén sokkal egyszerűbbé vált. (fotó: dr. Kovács Gábor)

A Hortobágyra nézve új fajként észlelte 1965 nyarán a kis csért a Tiszafüred határában levő Új-Villongónál. A 2004-ben megjelent Hortobágy madárvilága című kézikönyv írása során kikerülhetetlen alapmű volt az Adatok Hajdú-Bihar megye madárvilágához című dolgozata. A könyv egyik fejezetében (A Hortobágy madártani kutatásának története) így ír Ecsedi Zoltán:
"Az 1950-es és 1960-as években felgyűlt faunisztikai adatokat Kovács Béla foglalta össze. Rendkívül értékes gyomor- és begytartalomanyagot dolgozott fel, mely alapul szolgált a Hortobágyon fészkelő és átvonuló hatalmas madártömegek táplálkozásbiológiai vizsgálatához, de a ritkábban előkerülő fajok faunisztikai adataival is foglalkozott 1965 és 1971 között. Gyűjtőmunkájának eredményeként hortobágyi példányokkal gyarapodott a Déri Múzeum gyűjteménye, s a debreceni Agrártudományi Egyetem is értékes hortobágyi anyagot mondhat munkássága révén magáénak."

Az 1960-as és 70-es években Kovács Béla a létszámban nem különösebben népes madártani élet jellegzetes vidéki alakja volt, aki személyesen jóformán mindenkit ismert a szakmában. Sajnos nevét halála után nagyon hamar elfelejtették. Doktori dolgozatából sem az egyetemi éveim alatt mezőgazdaságtudományi karnak nevezett agrár, sem a korábbi Kossuth Lajos Tudományegyetem könyvtárában nem őriztek, végül az egyetlen példányra a már kiselejtezett anyagok között bukkant rá Dudás Miklós természetvédő...
Kovács Béla nem élvezhette sokáig nyugdíját, mindössze 61 évesen hunyt el 1987. május 5-én. Emlékének az alábbi, teljesnek szánt bibliográfiával adózunk.

1.       Kovács B. (1956): A mezei és házi verebek begytartalomvizsgálatának eredményei, valamint gazdasági jelentőségük az Akadémia Tangazdaságának területén. Debreceni Mezőgazdasági Akadémia Évkönyve 1955.: p. 63-93.

2.       Kovács B. (1960): Adatok a Hortobágyon tartott házityúk természetes táplálkozási viszonyaihoz. Debreceni Mezőgazdasági Akadémia Évkönyve 1959.: p. 99-122.

3.       Kovács B. (1964): Gyomortartalom-vizsgálati adatok a madarak tollevéséhez. Agrártudományi Főiskola Évkönyve, 1964; p. 188-198.

4.       Kovács B. (1965a): A szárcsák tógazdasági kártétele, valamint az ellenük való védekezés. DATE Gyakorlati Szaktanácsadója 7.; p. 92-97.

5.       Kovács B. (1965b): Vízimadarak hasznos és kártékony hatásának vizsgálata a hortobágyi tógazdaság halállományára. Zárójelentés. (Kézirat)

6.       Kovács B. (1966a): Adatok a szabadban legeltetett gyöngytyúkok és pulykák természetes táplálékának növényvédelmi jelentőségéhez a Hortobágyról.  Debreceni Agrártudományi Főiskola Tudományos Közleményei 15. (1965); p. 297-303.

7.       Kovács B. (1966b): Néhány énekesmadarunk téli gyommagfogyasztása. Agrártudományi Főiskola Évkönyve, 1966; p. 119-132.

8.       Kovács B. (1966c): A Tiszántúl állatvilága. Szállnak a darvak. I. Hajdú-Bihari Vadász 1. (2) p. 9.

9.       Kovács B. (1966d): A Tiszántúl állatvilága. Szállnak a darvak. II. Hajdú-Bihari Vadász 1. (3) p. 8.

10.   Kovács B. (1967a): A Hortobágy védelme. (Kézirat) pp. 64.

11.   Kovács B. (1967b): Adatok Hajdú-Bihar megye madárvilágához. Déri Múzeum Évkönyve, 1965: p. 363-381.

12.   Kovács B. (1967c): Halak madárkártevői és az ellenük való védekezés. Országos Halászati Szakosztály 1967-es ülésén tartott előadás.

13.   Kovács B. (1968a): A megváltozott hortobágyi ökológiai rendszer hatása a madárvilágra. In: Bencsik (szerk.): A Debreceni Agrártudományi Főiskola (1868-1968) centenáriumi ünnepsége. p. 221-229.

14.   Kovács B. (1968b): A vörös gém (Ardea purpurea L.) táplálék összetételének összehasonlító vizsgálata, valamint a vörös gém helye a hortobágyi ökológiai rendszerben. Egyetemi doktori értekezés. Debrecen, pp. 70.

15.   Kovács B. (1968c): Bütykös ásólúd a Hortobágyon. Aquila, 75: p. 283.

16.   Kovács B. (1968d): Kiskócsagtelep Ároktő határában. Aquila, 75: p. 293.

17.   Kovács B. (1968e): Meddő gólyák a Hortobágyon és Biharugrán. Aquila, 75: p. 281-282.

18.   Kovács B. (1968f): Vörös vércsék fészkelése kihelyezett baromfiólakban. Aquila, 75: p. 284.

19.   Kovács B. (1970): A bakcsó (Nycticorax nycticorax) Hortobágyon gyűjtött táplálékösszetételének vizsgálata. Debreceni Agrártudományi Főiskola Tudományos Közleményei 15. (1969); p. 87-132.

20.   Kovács B. (1971a): A búbos vöcsök (Podiceps cristatus) Hortobágyon gyűjtött táplálékösszetételének vizsgálata. Debreceni Agrártudományi Egyetem Tudományos Közleményei 16.; p. 112-187.

21.   Kovács B. (1971b): A Hortobágy madárfaunájának cönológiai vizsgálata. Zárójelentés. (Kézirat) pp. 28.

22.   Kovács B. (1973): A talaj, a növénytakaró és a sziki madártelepek összefüggése a Hortobágyon. Vertebrata Hungarica XIV (1973); p. 41-45.

23.   Kovács B. (1977): Faunisztikai adatok a Hortobágyról és környékéről. Aquila, 83: p. 296.

24.   Kovács B. (1978): Tőkésrécék haltakarmány-pusztítása a hortobágyi halastavakon. DATE, Tessedik Sámuel Tiszántúli Mezőgazdasági Napok, Debrecen, 1978. p 178-180.

25.   Kovács B. (1983): Madártáplálék összetételének vizsgálati módszerei és azok cönológiai értékelése. Debreceni Agrártudományi Egyetem Tudományos Közleményei 23.: p. 54-66.

26.   Kovács B. – Kovács G. (1977): Vékonycsőrű víztaposó – Phalaropus lobatus L. – a Hortobágyon. Aquila, 83: p. 286.

27.   Kovács B. – Ványi J. (1964): Hortobágy. Természettudományi Közlöny, 8: p. 109-114.

28.   Ötvös J. – Kovács B. (1968): A tiszacsegei Holt-Tisza és környéke élővilága. Déri Múzeum Évkönyve, 1967: p. 3-20.

Kovács Béláról tudomásunk szerint két visszaemlékezés született eddig:
Kovács G. (2011): Emlékek Kovács Béláról. Aquila 118. p. 166-167.
Szűcs E. (1990): Hadifogságom első négy hónapjának története. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990. p. 313-336.

dr. Kovács Gábor - Kovács Gergely Károly

"Ki géppel száll fölé..."

"...annak térkép e táj", írta Radnóti Miklós. A tragikus sorsú költőóriás sorai a Pátkai-víztározónál az átlagosnál gyakrabban eszembe jutnak. Hogy miért? 2013-ban költöztünk Pátkára, azon a tavaszon észleltem először a tározó északi részén gémfélék költését. Azóta minden évben látok nádszálakon átsejleni nagy kócsagokat, fészken ülni vagy fészekanyagot hordani szürke- és vörös gémeket. 

Egy kócsag- és egy szürkegémfészek (2015 tavasza)

A szürke gém a nádasban is gallyfészket rak. Ez a parthoz közeli fészek (és a szomszédos kócsagfészek) a zöld nád feljövését követően teljesen eltűnt szem elől...

Ám ez legjobb esetben is csak áprilisig tart, utána a zöld nád feljövésével véget ér a móka, az egy kivételt a 2015-ben egy nádban maradt magaslesen fészkelő szürke gém jelentette. 2016-ban a nagy kócsag és szürke gém párok számát 5-5-re becsültem, de éreztem azt is, hogy ez nagyon bizonytalan, hatalmas az esélye az alábecslésnek. A Pátkai-víztározónál nincsenek megfigyelőtornyok, az erdővel körbevett északi medencére nem lehet rálátni a környékbeli dombokról. 2017 januárjában pontosan azért jártam be a tavat a jégpáncélon (fittyet hányva az összes tiltó táblának), hogy a fészkeket megkeressem. Egyet sem találtam. A soha nem aratott avas nád annyira sűrű és gubancos, hogy egy-egy nádbokor belsejébe képtelenség belátni. 

Egy madarászfórumon felvetettem hát a nagy kérdést: van -e valakinek számlálásra alkalmas légi eszköze? Csakhamar levelet kaptam Szilágyi Attilától, azaz madarászkörökben ismertebb nevén Fitetitől. Ő egyrészt a madártani és természetvédelmi drónozás egyik hazai úttörője, másrészt ősrégi hortobágyi ismerős. Idén tavaszra tűztük ki a magasból történő leskelődést, ami április 15-én délután zajlott le, egy zápor miatt két részletben.

Attila a drón előkészítése közben, körben állnak a döbbent laikusok, Pusztai Orsolya (Attila sógornője), Ágoston, Adri, Erzsike és a fényképet készítő jómagam.

Az 1 km hatósugarú eszköz a víztározó északi, Kis-tónak is nevezett medencéjénél egyetlen pontról is remekül működött. 

Jobbra hátul a Vértes, balra hátul a felmérést átmenetileg akadályozó esőfelhő, az előtérben a két nádfoltban 2 és 4 kócsagfészek... (fotó: Szilágyi Attila)

Szépen sorban előkerültek a kócsagfészkek kettes, hármas, négyes és nyolcas elrendezésben, összesen tehát 17. Emellett négy szürkegém-fészekalj is látható volt fentről.

A legsűrűbb teleprész, ahol 8 kócsagfészek és 4 gémfészek rejtőzik az avatatlan szemek elől. (fotó: Szilágyi Attila)

Egy kis nézelődés madártávlatból. A kép bal szélén, középtájon a zöld folt a kaszálórét, ahol hangyaboglárkák élnek és ahol 2015-ben a törpevízicsibe szólt. Ettől lejjebb a szürkés színű kiöntésen idén tavasszal egyszer 6 daru éjszakázott. Hátul fénylik a Zámolyi-víztározó, jobbra a Páskom nevű falurész házai tarkállnak, a mi házunkat a fák eltakarják. (fotó: Szilágyi Attila)

Az akció eredményeként kiderült, hogy a pátkai nagy kócsagok állománya az eddig gyanítottnak több mint háromszorosa. Egy kis adalék a faj életrevalóságához, egy újabb nagyszerű adat a víztározón, valamint egy teljesen újszerű élmény. Köszönet Szilágyi Attilának az önzetlen segítségért.