Mérgek nélkül a pockok ellen - Útmutató gazdálkodóknak

 

Hím vörös vércse

A modern mezőgazdaság óriási vegyszeres nyomást jelent a környezetre. A jelenlegi támogatási rendszer mellett a minél magasabb termésátlagok hajszolása kártékony és felelőtlen dolog. Minden felelősen gondolkodó gazdálkodónak be kellene rendezkednie arra, hogy növényvédelmi problémáinak minél nagyobb hányadát a természet rendszereire bízza. Egy rovarölőkkel nem kezelt táblában rengeteg olyan ragadozó rovar él, melyek hatékonyan vissza tudják szorítani a kártevőket, például katicák, fátyolkák a levéltetveket, fürkészdarazsak a különféle molyok lárváit, stb. Ugyanez a helyzet a mezei pocokkal is. Több tucat madár- és emlősfaj fogyasztja ezt a rágcsálót, mi pedig tudunk nekik segíteni abban, hogy vadászatuk hatékonyabb legyen!

A T-fa

Lucernatábla szegélyébe tartósan leásott, alul gyámokkal megerősített T-fa, rajta vörös vércsével

Csaknem száz éves, rendkívül egyszerű „találmány”. Azon az elven alapul, hogy egyes ragadozómadarak valamilyen magad ponton ülve figyelik az alattuk levő földfelszínt és onnan csapnak le a lyukból előmerészkedő pocokra. Csakhogy egy szántó belsejében ilyen magaslatok nincsenek, kivéve a távvezetékeket, ott azonban a védett madarakat az áramütés fenyegeti.

Egy legalább másfél méteres, földbe levert karó már nagy segítség a szinte csak mezei pocokkal táplálkozó egerészölyv és erdei fülesbagoly számára. Még kényelmesebb, ha a karó tetején van egy keresztrúd. Magassága lehet jóval nagyobb (akár 3-4 méteres) akkor, ha nem kell munkák miatt beszedni és újra kihelyezni.

T-fán üldögélő egerészölyv

Régen a parcellák sarkát szívesen jelölték mezsgyeoszlopokkal. Érdemes feleleveníteni a hagyományt, hiszen ellátják a T-fa feladatát is. Telente egy „ragadozó énekes”, a pockokat szívesen kapdosó nagy őrgébics is örömmel megül ezeken:

A vércseláda

A vörös vércse a sólyomfélék családjának tagja, fészket nem épít, elhagyott varjú- vagy szarkafészekben neveli fiókáit (hasonlóan az erdei fülesbagolyhoz). Ha a tábla mellett fasor vagy erdősáv húzódik, elképzelhető, hogy madarunk már eleve költ benne. Egy-egy lucerna- vagy vetettfűtábla azonban olyan gazdag táplálékforrás, hogy költőláda kihelyezésével a vércse nagy eséllyel a közelbe csábítható.

Nagy a család, sok az éhes száj. Tucatnyi mezei pocok jár naponta az ekkora vércsefiókáknak

A vércsepár 4-5 fiókát nevel fel, miközben ők maguk is táplálkoznak, étrendjük zöme mezei pocokból áll. Ha tehát 8-10 hektáronként egy-egy lakott vércseláda van a gazdaságban, akkor a mezei pockok tömeges felszaporodására sokkal kisebb az esély.

A vércse számára a költőláda annyira vonzó, hogy akár fátlan környezetben is elfoglalja. Ehhez kell egy legalább 3,5 méteres, stabilan leásott oszlop, arra kerül majd a láda. Villanyoszlopra csak abban az esetben tegyünk ládát, ha a keresztvas műanyag (általában zöld színű) papuccsal le van szigetelve! Ellenkező esetben a madarak valószínűleg áramütést fognak szenvedni.

Faoszlopon levő ládában üldögélő, már röpképes vörös vércse fiókák

Élő fára érdemes dróttal rögzíteni a ládát, a szegelés maradjon a faoszlopra vagy a túlságosan vastag törzsű fákra, minimum 3, de inkább 4 méter magasra.

A vércseláda méretei (centiméterben):

Anyaga szabvány deszka (OSB-lap használata nem javasolt). Élettartamát jelentősen növeli a festés, illetve a tető befedése (bitumenzsindely, bádogozás, rácsavarozott műanyag lap, stb.)

A ládába aprószemű, mosott, gömbölyű kavics kerüljön. Ha ez nem áll rendelkezésre, használhatunk faforgácsot, fűrészport, ágdarálékot is. Az a lényeg, hogy a láda fenekén legalább 3-5 cm vastagon álljon ez a réteg.

A láda sose nézzen az uralkodó szélirány felé. Ez hazánkban jellemzően az északkeleti vagy az északnyugati irány. Kedvező a délies kitettség. Ha a láda fára kerül, az elé lógó ágakat gondosan le kell vágni.

A láda karbantartása igen egyszerű. Ha a madarak elfoglalják, pár évente elegendő felmászni költési időn kívül (nyár közepétől tél végéig), hogy felfrissítsük a fenékre szórt anyagot és leellenőrizzük a láda állapotát.

Ennek a ládának ez volt az utolsó szezonja. A fiókák szerencsésen kirepültek belőle, de utána selejtezésre került.

További segítőtársak

A vércseládába alkalmilag más madárfajok is megtelepedhetnek. A mezei pocok szempontjából a legnagyobb jelentősége leggyakoribb baglyunknak, az erdei fülesbagolynak van. Az ő igényei tökéletesen megegyeznek a vörös vércséével, csak éppen munkáját teljes csendben és éjjel végzi. Tápláléka mezőgazdasági területen kb. 95-98 %-ban mezei pocok.

Telente nem csak a nagy őrgébics szed vámot a pockokból, hanem két észak-európai ragadozó is. A gatyás ölyv előszeretettel használja a T-fákat. Hazájában a mezei pocokénál is megdöbbentőbb elszaporodásra hajlamos lemming a fő tápláléka.

A gatyás ölyv nagyobb rokonánál, az egerészölyvnél, tollazata pedig világosabb (Fotó: Kovács Gábor)

A kékes rétihéja lassú repüléssel járja be a szántóföldeket, dűlőutak mellékét, vízlevezető árkokat. Alkalmilag felül T-fára, ez azonban annyira nem jellemző viselkedése.

Kékes rétihéja tojó vadászat közben (Fotó: Kovács Gábor)

A lucernaföldeken élő pockokat ezen kívül varjúfélék, sirályok, fehér gólya, nagy kócsag, barna rétihéja, vörös róka, aranysakál és menyét is tizedelheti.

Becsüljük meg ezt a segítséget, NE HASZNÁLJUNK RÁGCSÁLÓIRTÓ SZEREKET A GAZDASÁGBAN! 

A vércsék telepítésével vagy bármilyen, mezőgazdasági területen felmerülő természetvédelmi kérdéssel kapcsolatban keresse a "VÖLGY-HÍD" Természetvédelmi Alapítványt!

Kovács Gergely Károly 06-30-598-6002

jarosi.kovacs@gmail.com

Leszállt a kisKÓCSAG!

Néhány hónapnyi munkát követően idén novemberben vehetjük kézbe alapítványunk természetvédelmi és ökológiai évkönyvének, a kisKÓCSAG-nak az első kötetét.

Az évkönyv gondolata 2020-ban, a Csókakőtől Daruhegyig megjelenésekor merült fel, mégpedig egy kivételesen mozgalmas ősz miatt. A könyv nyomdai munkái szeptemberben zajlottak, a bemutatóra való felkészülés pedig október első felében. Ezen másfél hónap alatt izgalmasabbnál izgalmasabb madártani adatok követték egymást, amik már nem kerülhettek bele a könyvbe: a barna füzike első megyei adata mellett volt egy újabb vándorpartfutó és egy laposcsőrű víztaposó a Pátkai-víztározón, azóta pedig kucsmás sármány és egy korábban látott, most elfogadott vándorfüzike már 334-re emelte a megyei fajszámot, előfordult még egy vándorpartfutó, dolmányos sirályok, elfogadtak két törpesas-megfigyelést és még sorolhatnánk.

Részlet az első számból.

Közben azonban óhatatlanul felmerült az igény, hogy a kisKÓCSAG ne egy pusztán madártani anyag legyen. Az első számban éppen ezért rovartani, növénytani és természetvédelmi témájú írások, valamint egy múltidéző cikk is helyet kapott:

A kisKÓCSAG első számának tartalma

Terveink szerint az évkönyvben a későbbiekben lesz majd szó emlősök (hód, denevérek), ritka gerincesek (haragos sikló), rovarok (elsősorban lepkefajok), gombák megyei előfordulásáról, de bármilyen, Fejér megye mai területével kapcsolatos természettudományos írást örömmel fogadunk.

Itt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik az első kötet megszületését cikkek, fényképek, adatok küldésével lehetővé tették. A logó eredeti változata dr. Kovács Gábortól került hozzánk; ez egy fénymásolat volt arról a linómetszetről, amit Fintha István készített. A híres hortobágyi természetvédő 2006-ban elhunyt. Lánya, Fintha Ágnes engedélyezte számunkra a metszet felhasználását, amit ezúton is köszönünk. Hollósi Zoltán szintén nincs már közöttünk, özvegye hozzájárult, hogy Zoltán fényképeiből néhány belekerülhessen a kisKÓCSAG-ba. Ezek egyike a gyönyörű címlapkép a kötet névadó madaráról. A tördelési, kiadványszerkesztési munka Korda Éva és Korda Márton hozzáértését, fantáziáját dicséri.

A kisKÓCSAG a Tatai Vadlúdsokadalom fő napján, 2021. november 27-én mutatkozott be a nagyközönség előtt. A kiadványt postai úton meg lehet rendelni, ára 2000 Ft, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Fejér megyei helyi csoportjának tagjai számára 1500 Ft (mindkét esetben 500 Ft a postaköltség). Megrendeléseket a jarosi.kovacs@gmail.com címre várjuk.

Mezőföldi szikes tavak V. - Egy szép májusi nap

Halmosi János neve ismerősen csenghet azoknak, akik elő-előveszik a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Madártani Tájékoztató című, 1977 és 1995 között létező újságjának példányait. De felbukkan a neve Radetzky Jenő Madarakról tájakról Fejér megyében című könyvében és szép emlékeket őriz róla megannyi fejéri madarász. A Hanságból származik madár- és természetszeretete gyermekkorából ered. Fiatalon került a családjával Székesfehérvárra, szabadidejében lelkesen kutatta a helyileg is közeli fehérvári Sóstót és a város környéki élőhelyeket, a túrákra sokszor Róbert fia is elkísérte. Az MME megalakulásakor természetesen ő is tag lett, így volt módja megismerkedni Fejér megye számos ismert madarászával. Nagy szeretettel emlegette például Szabó László Vilmost, akinek szállást is nyújtottak, ha Laci bácsi Fehérváron tartott vetítést.

Jani bácsi az 1980-as évek elején egy helyi csoporti átszervezés nyomán lett a székesfehérvári csapat titkára. Nagy részt vállalt abban, hogy a helyi csoport élére került a botanika és ornitológia iránt egyaránt érdeklődő Vörös László Zsigmond. Beadványokkal alapozták meg a székesfehérvári homokbánya országos védelmét, valamint minden követ megmozgattak a Sóstó védelméért is, akkor még sikertelenül. (Nehéz ma elképzelni, de komoly vadászatok zajlottak akkoriban ott...) Írt etológiai (réti cankó, rozsdástorkú pityer, sárgarigó, mezei veréb) és faunisztikai (gulipán, gyurgyalag) cikkeket egyaránt, sőt rózsás flamingó felbukkanásáról is hírt adott.

Halmosi János cikke a Madártani Tájékoztató 1985. július-decemberi számában.

Ebben az időszakban Fejér megye még sok felfedeznivalót tartogatott a lelkes terepmadarászoknak. Így került sor a Sárvíz-völgy északi részeinek kutatására is, az Abától északra levő szikesek eme kirándulások nyomán váltak szakmai körökben ismertté. A túrákon részt vett szinte gyerekfejjel a fejéri természetvédelem ismert alakja, Staudinger István. Később további, ma ugyancsak ismerősen csengő nevek kerültek kapcsolatba Jani bácsival: Hollósi Zoltán természetfotós, vagy az MME Fejér megyei helyi csoportjának előző és jelenlegi elnöke, Fenyvesi László és Lendvai Gábor. Halmosi János a nyolcadik x-ben is jó egészségnek örvend, feleségével a város szélén él, négy unoka büszke nagypapája.

Jómagam a Madártani Tájékoztatóban találkoztam a nevével; boldogan olvastam, hogy a felsőszentiváni Sóstóról és Fényes-tóról van archív madártani feljegyzés. (Radetzky Jenő ugyanis a könyvéből teljesen kihagyta az abai szikeseket!) Staudinger Istvánnal éppen ezeknél a tavaknál madarásztunk 2015-ben, amikor Halmosi János neve szóba került. Tőle tudtam meg, hogy Jani bácsi ma is Fehérváron él. 2017 januárjában felkerestem őt otthonában és beszélgettünk egy órácskát a régi időkről és természetesen szívügyemről, a szikes tavakról. Akkor ajánlottam fel, hogy tavasszal szívesen kiviszem autóval madarászni ezekre a helyekre.

Ezt az ötletet lelkesen fogadta dr. Flesch Márton. Marci egy Tác melletti tanyán, Fövenypusztán tartja lovait és hetente lelovagol a gyepek mozaikján Abáig vagy akár Soponyáig. Eme túrák során elkezdte foglalkoztatni egyrészt a színpompás, ismeretlen növényvilág, másrészt a kis szikes tavak. Céltudatos kutatómunkába fogott, védett növények sokaságát ismerte meg, a szikesekkel kapcsolatos internetes búvárkodása során pedig rátalált honlapunk bejegyzéseire. Azóta szoros munkakapcsolatban állunk, nagyrészt Fövenypuszta természeti értékeinek megóvásán dolgozunk gőzerővel, de a szikes tavak kérdése is folyamatosan napirenden van. Természetesen örömmel jött ő is a kirándulásra.

Végül külön-külön lelkes volt három régi ismerős, a Jani bácsit évtizedek óta ismerő Staudinger István, Fenyvesi László és Lendvai Gábor, már "csak" meg kellett szervezni, hogy mindenki ráérjen. Harmadik nekifutásra sikerült is, 2017. május 29-én már nem állt az utunkba sem ballagás, sem egyéb hátráltató tényező.

A felsőszentiváni Sóstónál: balról jobbra Fenyvesi László, Lendvai Gábor, Staudinger István, Halmosi János és a Kowa TSN-823

A kirándulás többcélú volt. Nyilván a legfontosabb az volt, hogy Jani bácsi újra lássa a szikes tavakat, melyek idén tavasszal nagyon szépek. De nagyon izgalmas volt az a rögtönzött természetvédelmi kerekasztal is, amit a három meglátogatott tónál tartottunk. E sorok írásakor már szinte készen van a levél, amit a két felsőszentiváni szikes tó tulajdonosának, az Agro-Aba kft ügyvezetőjének fogalmaztunk. Ami abban a levélben áll, az nagyrészt ott született a tópartokon.

Lendvai Gábor, dr. Flesch Márton és Halmosi János a Fényes-tó északi partján. Középen fátyolos nőszirom kéklik.

A felsőszentiváni Sóstónál három bütykös ásólúd, legalább 15 gulipán, bíbicek és piroslábú cankók fogadtak bennünket. A Fényes-tavon récék, szárcsák úszkáltak, az északi parton megcsodáltuk a védett virágokat (tarka- és fátyolos nőszirom, érdes csüdfű). Végül elmentünk a sárkeresztúri Sárkány-tóhoz. 

Halmosi János, Staudinger István és Fenyvesi László a Sárkány-tónál.

A tó szigetét sok-sok éve Fenyvesi László és Staudinger István építtették. Ha a vízállás megfelelő, ez nyújt biztos költőhelyet azoknak a madaraknak, amelyek költése a kopár parton nagyrészt tönkremegy. Idén valami elképesztő sűrűségben kb. 40 (!) pár gulipán költ a szigeten, hozzájuk csapódva gólyatöcsök kotlanak. 

Már ez a látvány is nagyon kellemes, bár távoli a kép. Május 13-án így nézett ki a sziget...

...május 29-én sokkal közelebbről, napos időben pedig így.

Természetesen sok a teendő, terjed a nád, a tó keleti partvonalának legeltetése megoldásra vár, de a Sárkány-tó ezen a délelőttön valami elementáris erővel mutatta be, micsoda páratlan természeti kincs. Köszönjük Halmosi Jánosnak, hogy megosztotta velünk tapasztalatait. Ha a tavak nem száradnak ki nyár végéig, akkor lehet hogy augusztusban is megismételjük a közös bejárást, akkor már a vonuló fajokra összpontosítva.

Ez a gulipán nem volt tőlünk elragadtatva...

Egy elfelejtett madarász – dr. Kovács Béla (1926 – 1987)

Idén május 5-én immár harminc éve nincs közöttünk a magyar madártan és természetvédelem mára szinte elfelejtett alakja, dr. Kovács Béla egyetemi adjunktus. Ezzel a visszaemlékezéssel szeretnénk hozzájárulni, hogy nevének és munkásságának nyoma maradjon.
Kovács Béla szinte teljes életpályája a Tiszántúlhoz, elsősorban Hajdú-Bihar megyéhez kötődik, bár a viszontagságos huszadik század az ő életébe is beleszólt. A második világháborúban, mint bevonultatott levente, sok-sok társával együtt ő is nyugatra került. Egy évet töltött egy dán-német határon levő fogolytáborban, ahol még drága karóráját is kénytelen volt egy őrnek eladni élelemért cserébe. Hasonló korú barátaival önképzőkört szervezett, ahol a biológiai és növénytani témában ő tartott "előadásokat". Erről a szinte gyerekfejjel átélt élményről mondogatta sok évtizeddel később: „Visszajöttem az Atlanti-pocsolyától.”

Kovács Béla (+) és társai a friedrichshofi hadifogolytáborban 1945 júliusában.(Forrás: Szűcs Ernő fogolytárs visszaemlékezése)

Egyetemi tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen végezte. Ide vágó története volt, hogy a nem csupán félelmetes tudásáról és két Kossuth-díjáról, de hirtelen haragjáról és markáns hangerejéről is ismert botanikaprofesszor, Soó Rezső egy vizsgán elégedetlen volt Kovács Béla valamelyik válaszával, ezért felkapta a megszeppent hallgatót és gallérjánál fogva felakasztotta a fogasra... (Ennek ellenére később Kovács Béla  irodájában Soó portréja is a falon lógott.)

Diplomázást követően került egyetlen munkahelyére, a Debreceni Mezőgazdasági Akadémiára, ami előbb Agrártudományi Főiskolává, 1970-től pedig Agrártudományi Egyetemmé alakult át. Az állattani tanszéken oktatott, kezdetben részben a helyhiány, részben a tudományágak közötti érintkezés miatt szoros kapcsolatban volt a növényvédelmis kollégákkal (Halász Tibor, Koppányi Tibor, Tóth Oszkár). Több publikációja szól erről a határterületről: szabadon tartott baromfiak rovarfogyasztása, halastavakon fészkelő madárfajok táplálkozása. 1968-as doktori disszertációja is utóbbi témában íródott a vörös gém táplálékösszetételéről és a hortobágyi ökológiai rendszerben betöltött helyéről. Akkoriban még maga az egyetem is szolgált madártani érdekességgel. Ugyanazon a folyosón volt a szobája, ahova 1954. október 28-án berepült egy eltévedt gatyáskuvik (erről Siroki Zoltán írt az Aquilába cikket), valamint alkalma nyílt munkahelyén, a könyvtár falán hajnalmadarat is megfigyelni. Nem rajta múlt, hogy tudományos pályája csonka maradt, 1986-ban adjunktusként vonult nyugdíjba.

Kovács Béla nagyon korán felismerte a hortobágyi puszta egyedülálló értékét. Még a híres, végül első nemzeti parkunk megszületését megalapozó „Pro Natura” kiáltvány előtt megfogalmazta a Hortobágy védelmének szükségességét, így természetesen az előkészítő munkában is szerepet kapott. Ott látni őt a terepi kiszállások fényképein is az akciót szorgalmazók (Festetics Antal, Lukas Hoffmann) és a hazai szakemberek (Győry Jenő, Radó András, Szabó László Vilmos) társaságában. Még a nemzeti park megalakulása előtt, 1971-ben és 1972-ben népszerűsítő előadásokat tartott róla különböző hajdú-bihari biológiai napokon Debrecenben, Balmazújvároson.

Kovács Béla a Kunkápolnási-mocsárban 1976. november 13-án. (fotó: Petróczy József)

A Hortobágy legjobb madárélőhelyeit Debrecenről elindulva motorral vagy Trabanttal közelítette meg, jól ismerte a cívisvároshoz viszonylag közel eső pusztákat (Pentezug, Angyalháza) éppúgy, mint az Ohati-erdőt, a halastavakat vagy éppen a déli pusztákat és mocsarakat. Ilyen alkalmak során néha külföldi madarászokkal is összefutott. Szórakoztató stílusban emlegette például az „istenverte hollandusokat”, akik „idejönnek a Land Roverrel, a kitolható létra tetejére felmásznak és a hálózatos beosztású teleszkópon át meglátják a vadlibatömegben a vörösnyakú ludat, ahol én a 15x50-es NDK távcsövemmel nem láttam semmit.”

A vörösnyakú ludak észlelését fél évszázada a technika nagyban akadályozta. Megtalálásuk a modern távcsövek és teleszkópok révén sokkal egyszerűbbé vált. (fotó: dr. Kovács Gábor)

A Hortobágyra nézve új fajként észlelte 1965 nyarán a kis csért a Tiszafüred határában levő Új-Villongónál. A 2004-ben megjelent Hortobágy madárvilága című kézikönyv írása során kikerülhetetlen alapmű volt az Adatok Hajdú-Bihar megye madárvilágához című dolgozata. A könyv egyik fejezetében (A Hortobágy madártani kutatásának története) így ír Ecsedi Zoltán:
"Az 1950-es és 1960-as években felgyűlt faunisztikai adatokat Kovács Béla foglalta össze. Rendkívül értékes gyomor- és begytartalomanyagot dolgozott fel, mely alapul szolgált a Hortobágyon fészkelő és átvonuló hatalmas madártömegek táplálkozásbiológiai vizsgálatához, de a ritkábban előkerülő fajok faunisztikai adataival is foglalkozott 1965 és 1971 között. Gyűjtőmunkájának eredményeként hortobágyi példányokkal gyarapodott a Déri Múzeum gyűjteménye, s a debreceni Agrártudományi Egyetem is értékes hortobágyi anyagot mondhat munkássága révén magáénak."

Az 1960-as és 70-es években Kovács Béla a létszámban nem különösebben népes madártani élet jellegzetes vidéki alakja volt, aki személyesen jóformán mindenkit ismert a szakmában. Sajnos nevét halála után nagyon hamar elfelejtették. Doktori dolgozatából sem az egyetemi éveim alatt mezőgazdaságtudományi karnak nevezett agrár, sem a korábbi Kossuth Lajos Tudományegyetem könyvtárában nem őriztek, végül az egyetlen példányra a már kiselejtezett anyagok között bukkant rá Dudás Miklós természetvédő...
Kovács Béla nem élvezhette sokáig nyugdíját, mindössze 61 évesen hunyt el 1987. május 5-én. Emlékének az alábbi, teljesnek szánt bibliográfiával adózunk.

1.       Kovács B. (1956): A mezei és házi verebek begytartalomvizsgálatának eredményei, valamint gazdasági jelentőségük az Akadémia Tangazdaságának területén. Debreceni Mezőgazdasági Akadémia Évkönyve 1955.: p. 63-93.

2.       Kovács B. (1960): Adatok a Hortobágyon tartott házityúk természetes táplálkozási viszonyaihoz. Debreceni Mezőgazdasági Akadémia Évkönyve 1959.: p. 99-122.

3.       Kovács B. (1964): Gyomortartalom-vizsgálati adatok a madarak tollevéséhez. Agrártudományi Főiskola Évkönyve, 1964; p. 188-198.

4.       Kovács B. (1965a): A szárcsák tógazdasági kártétele, valamint az ellenük való védekezés. DATE Gyakorlati Szaktanácsadója 7.; p. 92-97.

5.       Kovács B. (1965b): Vízimadarak hasznos és kártékony hatásának vizsgálata a hortobágyi tógazdaság halállományára. Zárójelentés. (Kézirat)

6.       Kovács B. (1966a): Adatok a szabadban legeltetett gyöngytyúkok és pulykák természetes táplálékának növényvédelmi jelentőségéhez a Hortobágyról.  Debreceni Agrártudományi Főiskola Tudományos Közleményei 15. (1965); p. 297-303.

7.       Kovács B. (1966b): Néhány énekesmadarunk téli gyommagfogyasztása. Agrártudományi Főiskola Évkönyve, 1966; p. 119-132.

8.       Kovács B. (1966c): A Tiszántúl állatvilága. Szállnak a darvak. I. Hajdú-Bihari Vadász 1. (2) p. 9.

9.       Kovács B. (1966d): A Tiszántúl állatvilága. Szállnak a darvak. II. Hajdú-Bihari Vadász 1. (3) p. 8.

10.   Kovács B. (1967a): A Hortobágy védelme. (Kézirat) pp. 64.

11.   Kovács B. (1967b): Adatok Hajdú-Bihar megye madárvilágához. Déri Múzeum Évkönyve, 1965: p. 363-381.

12.   Kovács B. (1967c): Halak madárkártevői és az ellenük való védekezés. Országos Halászati Szakosztály 1967-es ülésén tartott előadás.

13.   Kovács B. (1968a): A megváltozott hortobágyi ökológiai rendszer hatása a madárvilágra. In: Bencsik (szerk.): A Debreceni Agrártudományi Főiskola (1868-1968) centenáriumi ünnepsége. p. 221-229.

14.   Kovács B. (1968b): A vörös gém (Ardea purpurea L.) táplálék összetételének összehasonlító vizsgálata, valamint a vörös gém helye a hortobágyi ökológiai rendszerben. Egyetemi doktori értekezés. Debrecen, pp. 70.

15.   Kovács B. (1968c): Bütykös ásólúd a Hortobágyon. Aquila, 75: p. 283.

16.   Kovács B. (1968d): Kiskócsagtelep Ároktő határában. Aquila, 75: p. 293.

17.   Kovács B. (1968e): Meddő gólyák a Hortobágyon és Biharugrán. Aquila, 75: p. 281-282.

18.   Kovács B. (1968f): Vörös vércsék fészkelése kihelyezett baromfiólakban. Aquila, 75: p. 284.

19.   Kovács B. (1970): A bakcsó (Nycticorax nycticorax) Hortobágyon gyűjtött táplálékösszetételének vizsgálata. Debreceni Agrártudományi Főiskola Tudományos Közleményei 15. (1969); p. 87-132.

20.   Kovács B. (1971a): A búbos vöcsök (Podiceps cristatus) Hortobágyon gyűjtött táplálékösszetételének vizsgálata. Debreceni Agrártudományi Egyetem Tudományos Közleményei 16.; p. 112-187.

21.   Kovács B. (1971b): A Hortobágy madárfaunájának cönológiai vizsgálata. Zárójelentés. (Kézirat) pp. 28.

22.   Kovács B. (1973): A talaj, a növénytakaró és a sziki madártelepek összefüggése a Hortobágyon. Vertebrata Hungarica XIV (1973); p. 41-45.

23.   Kovács B. (1977): Faunisztikai adatok a Hortobágyról és környékéről. Aquila, 83: p. 296.

24.   Kovács B. (1978): Tőkésrécék haltakarmány-pusztítása a hortobágyi halastavakon. DATE, Tessedik Sámuel Tiszántúli Mezőgazdasági Napok, Debrecen, 1978. p 178-180.

25.   Kovács B. (1983): Madártáplálék összetételének vizsgálati módszerei és azok cönológiai értékelése. Debreceni Agrártudományi Egyetem Tudományos Közleményei 23.: p. 54-66.

26.   Kovács B. – Kovács G. (1977): Vékonycsőrű víztaposó – Phalaropus lobatus L. – a Hortobágyon. Aquila, 83: p. 286.

27.   Kovács B. – Ványi J. (1964): Hortobágy. Természettudományi Közlöny, 8: p. 109-114.

28.   Ötvös J. – Kovács B. (1968): A tiszacsegei Holt-Tisza és környéke élővilága. Déri Múzeum Évkönyve, 1967: p. 3-20.

Kovács Béláról tudomásunk szerint két visszaemlékezés született eddig:
Kovács G. (2011): Emlékek Kovács Béláról. Aquila 118. p. 166-167.
Szűcs E. (1990): Hadifogságom első négy hónapjának története. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990. p. 313-336.

dr. Kovács Gábor - Kovács Gergely Károly

Száz éve született Szabó László Vilmos

"Akárhová vesse a sors az embert, tenni kell a dolgunk, változtatnunk, hatnunk, élnünk."

(Karinthy Ferenc: Recordare)

2016. szeptember 13-án ünnepeljük Szabó László Vilmos ciszterci szerzetes, ornitológus, természetvédő és tanár születésének centenáriumát. Ez a kerek évforduló jó alkalom arra, hogy megemlékezzek a huszadik század nagy alakjáról, jelentős részben családom személyes élményei, emlékei alapján.

Szabó László Vilmos a Csákvári-réten. (A fotóért köszönet Viszló Leventének.)

Szabó László maklári (Heves megye) vízimolnár család sarja, akit fiatal korában egyszerre kezdett érdekelni a Természet és Isten szolgálata. 

Kamaszként országos tanulmányi versenyt is nyert. (Forrás: Az Est. 1934. június 7.)

A ciszterci rendbe lépett, rendbeli neve Vilmos lett. Ez okozhat némi félreértést egyeseknek. A világi ismerősei számára ő „Szabó Laci” vagy „Laci bácsi”, a ciszterek „Vilmos atyaként” ismerik (a zirci temetőben is Szabó Vilmos áll az egyszerű sírkövön), dr. Festetics Antal „Szabó Vili” néven beszél róla, a publikációiban a Szabó László Vilmos nevet használta. Akik pedig Nagyivánon tíz éven át egy faluban éltek vele, máig úgy emlegetik: „a Tanár Úr”.

Laci bácsi tizennyolc év híján végigélte a szomorú huszadik századot, a második világháborúban tábori pap is volt, a rendek feloszlatása sok ezer szerzeteshez és apácához hasonlóan óriási csapás volt neki is, derűs lénye azonban átlendítette ezeken. A négy fal között hajnalonta szerzetesként imádkozott, nap közben lelkileg megerősödve végezte a tanítást és a természet vizsgálatát. Tanári pályája Baján indult, majd Zirc és Eger érintésével kerül 1951-ben Fejér megyébe, Velencére. Természetrajz-földrajz szakos tanárként munkája elvileg a természethez kötötte, ám sok szerzetes-tudóshoz hasonlóan az igazi eredményeket szabadidejében vitte véghez. Ebben az időszakban több közleményt írt a Velencei-tó érdekes madárvendégeiről (énekes hattyú,  pehelyréce, sarki partfutó, sárjáró). Turanitz Lajos, a nadapi templom kedves gondnoka mesélte el, hogy a velencei gyerekek nagyon szerették Laci bácsit, ám sok tanártársa a kor szellemének megfelelően gyanakodva figyelte a „klerikális elem” ténykedését. Ennek szomorú példája volt, hogy az iskola egyik kis termében általa berendezett természettudományos kiállítást Laci bácsi távozása után egyszerűen kiszórták az udvarra. Velencéről 1959-ben Csákvárra vitt Laci bácsi útja. Valahol azt olvastam, hogy korábban csak messziről nézegette az „akkor még ismeretlen Vértest”. Talán így volt, talán nem. Én mindenesetre immár tizenhárom éve járom ezt a környéket, de nem tudok úgy legurulni a Velencei-hegység északi lejtőjén, hogy a vértesi dolomitgerinceket megpillantva ne jusson eszembe a fenti mondat.

Tavaszi vizek a Vértes lábánál elterülő Csákvári-réten. Ez a táj örökre összekapcsolódott Szabó László Vilmos nevével.

Ekkoriban került jó barátságba a nála egy nemzedékkel idősebb székesfehérvári tojásgyűjtővel (oológussal), Máté Lászlóval, aki a fészekkeresés számos trükkjét átadta neki.  A tudományosan feldolgozott Máté-féle tojásgyűjteményben sok tétel van, amit Laci bácsi gyűjtött. Hamar kiderült, hogy csodálatos érzéke van a nehezen kutatható madárfajok fészkelésökológiájához, amihez Csákváron minden feltétel adott volt. A világon máig nem képzelhető el olyan vízicsibés vizsgálat vagy publikáció, amely Szabó László Vilmos sok évtizeddel ezelőtti dolgozatait meg tudná kerülni. Ennek a munkának a döntő része a Zámolyi-medencéhez köthető, bár a kis vízicsibével kapcsolatban korábban a Velencei-tavon is szerzett tapasztalatokat. 

Az elsők között ismerte fel a nemegyszer mikroszintű környezeti adottságok (növényzet, felszínmorfológia, élőhelykezelés) és az ott élő madárvilág összefüggéseit. Mivel remekül rajzolt, dolgozataihoz előszeretettel mellékelte a vizsgált terület terepasztalszerű metszetben bemutatott vázlatát, rajta a legjellegzetesebb növényekkel és madarakkal. Ezt a módszert ma már magától értetődőnek vesszük, hatvan évvel ezelőtt azonban izgalmas, új szemléletmódnak számított. Írásai gyönyörű nyelvezetűek; stílusa a néhány évvel idősebb pályatárs, Radetzky Jenő szavaival élve "lírai hangulatú, néha patetikus".

1962 májusában a vértesi Tábor-hegyen Homoki-Nagy István természetfilmes forgatott a parlagi sasok fészke mellett. Forgatási szünetekben Laci bácsi is felment a lessátorba, hogy figyelje a madarak életét és vázlatokat készítsen. Ennek a képnek a címe: "Anyai öröm"

Egy időben foglalkoztatta a doktori cím megszerzése, témául az „inváziós madarakat” választotta. Ezek olyan fajok, amelyek váratlanul, előzmény nélkül jelennek meg nagy számban megszokott elterjedési területüktől távol (batla, talpastyúk, uráli bagoly, pásztormadár, keresztcsőrű, csonttollú). Az anyag végül csak vázlatig jutott. Még szomorúbb, hogy szerette volna egy-egy tanulmányban összegezni a sárszentágotai szikesek, a Velencei-tó és a Velencei-hegység madárvilágával kapcsolatos tudását is. Milyen haszonnal forgatnánk ezeket, ha elkészülnek...
Feltehetően részben a Máté-tojásgyűjtemény bővítése céljából utazott el a Hortobágyra 1959-ben. Éjjel érkezett a kunmadarasi vasútállomásra, ahonnan gyalog indult a Hajtó-úton kelet felé, így a végtelen Kunmadarasi-puszta szélén érte a reggel. A korábban sosem látott kép lenyűgözte, egy ott legeltető pásztortól meg is kérdezte: "Tessék mondani, ez a gyönyörű puszta már a Hortobágy?". Ezt a barátságtalan kun nyomban kikérte magának, mondván hogy "Ez a madarasi Rít!" Az első látogatást még nagyon sok hasonló követte: ennek az időszaknak a gyermeke a "Fészkelő madártársulások vizsgálata a kunmadarasi szikeseken" című tanulmány. 1968-ban a már említett Festetics Antal megszervezte azt a nemzetközi akciót, amelyben külföldi tudósok hívják fel a Magyar Népköztársaság kormányának figyelmét a Hortobágy védelmére. Az első nemzeti parkunk több éves előkészítő munkájában Laci bácsi oroszlánrészt vállalt. 1970-ben vált nyilvánvalóvá, hogy a Csákvárról ingázás nem megoldható. Tanári állását, sőt mint kiderült, a pedagógusi pályát is feladta hát és Nagyivánra költözött.

Az annyira imádott Kunmadarasi-puszta...

A természetvédelem hősi időszaka ez: a maroknyi hivatásos természetvédővel szemben ott álltak a pártfunkcionáriusokkal vadászatokon és az azokat követő ivászatokon jó kapcsolatot kialakító ellenséges tsz-elnökök, az értetlen helyi lakosság és a brezsnyevi hidegháború jegyében gőzerővel folyó szovjet gyakorlatozás a légilőtéren. Így született meg 1973-ban a Hortobágyi Nemzeti Park. Felmerült a gondolat, hogy Laci bácsi akár az első igazgató is lehetne (erre bizonyíték, hogy a Búvár folyóiratban a nemzeti parkról megjelent első cikk fényképei alatt Szabó László neve és HNP-igazgató titulus szerepel...), végül felügyelő lett. Túl a nyilvánvaló politikai ellenszelen (hogy lehetne állami vezető egy pap?!) más miatt sem lett volna ez szerencsés. Laci bácsi naivitása, kevés gyakorlati érzéke éles ellentétben állt a dörzsölt, sok vízben megfürdött tsz- és állami gazdasági elnökök ravaszságával, esetenként rosszindulatával. Az ő igazi területe nem a gyakorlati megvalósítás volt, hanem az eszmei, szakmai alapok kidolgozása.
Legnagyobb itteni eredménye a csíkosfejű nádiposzáta költőállományának felfedezése (ez a szigetpopuláció egészen a közelmúltig élt a hortobágyi szikes mocsárréteken), illetve a feketeszárnyú székicsér és a kucsmás billegető első hortobágyi fészkelésének bizonyítása. Tovább vizsgálta a vízicsibéket, az érdeklődéssel figyelt pusztai fajok közül az ugartyúkkal kapcsolatos ismereteit dolgozta fel tanulmányban. (A túzok, a havasi lile és a halastavak madárvilágának összefoglalása csak terv maradt.)

Laci bácsi a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek is alapító tagja. Az 1974-es alakuló ülésen készült képen a második sor jobb szélen ül (szemüvegben), mellette a hortobágyi "csapat": jobbról balra dr. Radó András (állatorvos és műkedvelő vadász-madarász), Salamon Ferenc (a nemzeti park akkori igazgatója), dr. Aradi Csaba (a nemzeti park későbbi igazgatója) és Fintha István (a nemzeti park alapítója, haláláig munkatársa). (Forrás: a Madártávlat 25 éves különszáma)

Volt olyan megérzése, melyeket sok évtizeddel később, halála után értettünk meg. A Kunmadarasi-puszta gyakori koratavaszi növénye a sziki tyúktaréj. Laci bácsinak feltűnt, hogy van néhány kis laponyag, ahol a tyúktaréjok mások. Töprengve, hangosan gondolkodva mondogatta: „Olyan furcsák ezek a Gageák, mintha bohemica lenne, pedig az nem lehet...” A Gagea bohemica a cseh tyúktaréj, melyet Laci bácsi a vértesi sziklagyepekről ismert; az azonban csak a huszonegyedik század elején derült ki, hogy azok a bizonyos furcsa hortobágyi növények a pusztai tyúktaréj (Gagea szovitsii) egyedei.

Balról a cseh-, jobbról a pusztai tyúktaréj. 

Nem véletlen, hogy a nagyivániak Tanár Úrnak hívták az akkor már testestől-lelkestől a természetvédelemben dolgozó Szabó Lászlót, hiszen az oktatást, a nevelést, vagy ahogy ma mondanánk, szemléletformálást a katedra elhagyása után sem hagyta abba. Nagyon sok diákcsoportot fogadott, a tanárokkal pedig tartotta a kapcsolatot. Ennek köszönhetően sok helyre meghívták, hogy tartson előadást. Itt volt nagy segítségére a fényképezés, hiszen így a látványt is közvetíteni tudta a hallgatóságnak. Laci bácsi a 70-es években a kornak megfelelően üveges diákat használt, amik rendkívül nehezek. Ha valahova meghívták előadást tartani, egy sporttáskába bepakolta a diatárakat (kedvelte a hosszú előadásokat...) és a szintén súlyos vetítőgépet, majd a táska két füle közé még egy vetítővásznat is odafogott és jöhetett a hosszú buszozás, vonatozás. Ezt a teljesítményt különösen ma, a parányi laptopok, pihekönnyű projektorok, gyors tömegközlekedés korában kell kihangsúlyozni. 

Készülnek a fényképek a sztyeppréten... (A fotóért köszönet Viszló Leventének.)

Előadásmódja tipikusan „magyarázó” volt, mondatait zömmel a „lényegében”, a „voltaképpen” és az „alapjában véve” szavakkal vezette be. A sajnos már csak halála után megjelent „A Csákvári-rét rejtélyes madarai” című kötet címlapja pedig az egyik legjellegzetesebb kézmozdulatát örökítette meg, ahogyan szétnyitott ujjakkal, lefelé tartott tenyérrel, némi miszticizmussal talán azt mondhatnánk, „áldást osztóan” mesél:

Családi krónikává bővül a történet. Édesapám 1974-ben, egyetemistaként találkozott először Laci bácsival. 1976 nyarán, friss diplomásként nagyon hirtelen jött a lehetőség, hogy pár napon belül el kell költöznie Debrecenből Nagyivánra és Laci bácsi munkatársaként dolgozni a nemzeti parknál. 1980-ig, Laci bácsi Bükkbe költözéséig tartott a munkakapcsolat. Ebben az időszakban történt a nagyiváni szolgálati lakások megépülése, a tájház berendezése, majd a szüleim házasságkötése. Laci bácsi nászajándéka egy kerek fémdoboz volt, rajta egy mesebeli városka néhány báblakójának képe. Azzal adta át, hogy ez most üres, de meg kell tölteni szeretettel.

Laci bácsi és Kovács Gábor a Nagyiváni-pusztán 1977 tavaszán...

...és a nagyiváni szolgálati lakás előtt 1996 nyarán.

Laci bácsi életmódja puritán, de korántsem aszketikus volt. Szeretett elutazni hegyet mászni, fiatalabb korában síelt, járt az Alpokban, a Tátrában, sőt később az Egyesült Államokban is. Egyszer nem akart a hídhoz kerülni vagy halászok csónakjára várni, ezért távcsövét magasra kitartva átúszta a Hortobágy folyót. Többször aludt a pusztán, például pásztortanyán, leskunyhóban, illetve egy ízben a nádudvari határban levő Szabolcs-halmon. Utóbbi élmény hatására mondogatta, hogy a legtöbb szúnyog nem a mocsárban, hanem a löszgyepen él. 
A hortobágyi évek terméke a „pusztai gyógyital” nevű ágyas pálinka (csípős nyelvű nemzeti parki kollégái csupán „a szik kínja” néven emlegették), melybe a szikes puszta minden jellegzetes gyógynövényét beletette (csombormenta, kamilla, cickafark, sziki üröm, kisezerjófű, akácvirág, bárányparéj...) A sűrű, zöldes folyadékot aztán apró cserépkupicákban kínálgatta. Nem voltak nagy igényei, de szerette a különös ételeket (tejbegríz rummal, vörösborral felöntött piros ribizli). Családunkban legendás, gázon felejtett ételekkel kapcsolatban ezerszer felelevenített történet, hogy Laci bácsi feltette a tűzhelyre a tojást és „kiment a Csukásba”. Ez egy több órás utat jelent a Kunkápolnási-mocsár egyik ágához; a sűrűn füstölő valamire pótnagymamám, a gondnok Etuska néni bukkant rá...  

A Csukás legszebb része a Kerek-tisztás. Ez a kép 1988-ban készült, amikor Laci bácsi meglátogatta a kanalasgémek telepét.

Jó kapcsolatot ápolt a pásztorokkal, hivatalos volt például névnapokra. Apu a faluszéli szolgálati lakás tornácáról figyelte, hogy a nyáresti sötétben Laci bácsi a néhány arasz szélességű kerékpáros ösvényről újra és újra letérve bele-belehajt a zsombékos mocsárba. Kiderült, hogy a birkapörkölt mellé felszolgált itókák hatására a napszemüveget magán felejtette. Máskor azért a pásztorok morogtak rá: néha a szürke gulyában volt olyan tehén, amelyik engedte magát fejni. A kútba leengedett tejet a déli melegben Laci bácsi rendszeresen megdézsmálta. A másik örökéletű történet a jellegzetes pusztai ételhez, az öreglebbencshez kapcsolódik. (A Dél-Hortobágyon a slambucnak nincs hagyománya, itt a sokkal rövidebb idő alatt elkészülő öreglebbencs vagy galaburgyi a népszerű.) A gulyások észrevették, hogy Laci bácsi hogy, hogy nem, valahogy mindig ebédidőben bukkan fel, így aztán „muszáj” meghívni. Fekete József gulyás a közeli csőszház tanyásához, Teleki Tibi bácsihoz fordult tanácsért, aki egy méregerős fűszerpaprikát adott, hogy azzal „mérgelje fel” a lebbencset. A végkifejlet: „Tibi bátyám, igaza volt. Úgy fútt az öreg, mint a vadmacska. Mi se tudtuk megenni, odaadtuk a kutyáknak, de azok is csak úgy nézték.” (A szereplők egyike sem él már, a legidősebb Laci bácsi ment el legutoljára...)

A pusztát nem csupán gyalogosan, kerékpárral vagy más által vezetett autóval járta. A 70-es évek elején szerzett egy motorbiciklit (persze jogosítvány nélkül), ám ezeknek a kirándulásoknak egy emlékezetes eset vetett véget. Nagy Albert nagyiváni gátőr a rábízott gátszakaszt rettentő precizitással őrizte. Így történt, hogy amíg Laci bácsi a pusztán kalandozott, Albert jobbnak látta lezárni a gát sorompóját. Az esti sötétben aztán a gondtalan motorozás egy óriási csattanás után rövid repüléssel zárult. Laci bácsi az esetet nem akarta nagydobra verni, ezért kollégájának, a motorszerelésben járatos Teleki Sándornak (a fent említett Teleki Tibor fia) csak annyit mondott: „Sándor, nézze már meg, valami gond van a világítással...” Sándor aztán mindenkinek elmesélte, hogy „..volt bizony: a lámpa bele volt nyomódva a benzintankba.”

Ezen a gáton történt az emlékezetes motoros kaland is... Laci bácsi immár kerékpárral a Sároséri-főcsatorna mellett 1977-ben.

Jómagam 1982 végén születtem, Laci bácsi akkor már a frissen megalakult Bükki Nemzeti Parki állását követően nyugdíjas éveit töltötte Egerben, járta a szülőföldjének számító Bükköt, a Bélkő környékét, az Eger melletti Szent Eged hegyet. A rendszerváltás után az újjáalakuló magyar ciszterci rend tagjaként költözött utolsó lakhelyére, Zircre. Egy-egy őszi darubehúzás vagy a havasi lilék kedvéért azért még ellátogatott a Hortobágyra, megnézte a tájházat, beírt a vendégkönyvbe. Egy ilyen alkalommal készült ez a fénykép, ahol Laci bácsi és öccse, Szabó János között kiskamaszként én is ott állok a pusztán:

Az 1990-es évek első felében még komoly szakmai feladatokat is vállalt. Részt vett a Vértesről és Zámolyi-medencéről szóló Egy cseppnyi Magyarország... című monográfia írásában, több könyvben fényképei jelentek meg. Például a feketeszárnyú székicsérről:

Laci bácsi bizonyító fotója a feketeszárnyú székicsér (Glareola nordmanni) kunmadarasi-pusztai költéséről (1973). Érdemes megfigyelni a hosszú lábakat és a meredek, pingvinszerű tartást.

Édesanyám a nagyiváni iskola számára sok éven át rengeteg kirándulást szervezett és vezetett. Egy ilyen alkalommal Zircen is jártunk, ahol természetesen Laci bácsi mutatta be az apátságot. Láthatóan boldogan fogadta egykori kedves lakóhelye diákjait. Amikor a templomban az egyik lábával követ tartó őrdaru jelképét magyarázta, minden pátosz nélkül mesélte, hogy a daru ha elalszik, rápottyantja a követ a lábujjára és azonnal felébred. Ezen ő maga is elnevette magát. A méltóságteljes, barokk pompájú templombelső és az évszázados jelképben a humort meglátó szerzetes közötti látszólagos ellentétet feloldotta Laci bácsi derűs lénye.
A Magyar Televízió is Zircen készített róla portrét az "Emberek a Természetben" kisfilmsorozatba. Laci bácsi szerzetesi ruhában és kucsmában sétál a hóborította erdőben, aztán egyszer lehajol és valamit csinál az ujjaival a hóban. A kamera ráközelített: a téltemető (Eranthis hyemalis) virágait szabadítgatta ki a hóból. A már említett pótnagymamám, a nagyiváni tájháznál másfél évtizedig gondnokoskodó Komlósi Józsefné Etuska néni nálunk nézte meg ezt a műsort videón. Ennél a résznél azonnal mondta, hogy Laci bácsi Nagyivánon is pontosan ezt csinálta, ha valamilyen késői hóesés belepte a tavaszi virágokat.

A csákvári Haraszt-hegyen 1996. szeptember 14-én.

1996-ban ünnepelte 80. születésnapját, nem is akárhogyan. A Csákváron szervezett köszöntésre megérkezett a szakmabeli ismerőseinek "krémje": a nemzeti park alapításában kolléga Győry Jenő, az országos természetvédelmet sokáig irányító Rakonczay Zoltán, a Magyarország madarait bemutató kézikönyveket szerkesztő Haraszthy László, a bükki kolléga Szitta Tamás, a hortobágyi kolléga, édesapám, dr. Kovács Gábor, illetve a házigazda, egykori tanítvány, természetvédelmi elgondolásait a Zámolyi-medencében megvalósító Viszló Levente. (Egy csoportkép a Madártávlat 1999/3. számában látható Viszló Levente Laci bácsi - Vilmos atya című cikkében.)

A születésnapi összejövetel egy kirándulással kezdődött a Vértesben. Laci bácsi mellett Szitta Tamás és Győry Jenő.

A nagy meglepetés egy igazi helyi madárfajt, a parlagi sast ábrázoló torta volt.

A tortát tartó Laci bácsit Rakonczay Zoltán, a magyar természetvédelem legendás vezetője köszönti. A háttérben Szitta Tamás azt a születésnapra készített kis spirálozott füzetet lapozgatja, amely Laci bácsi vázlatrajzait, többek között a fentebb bemutatott "Anyai öröm" című képet is tartalmazza.

A Hortobágyon 1997 novemberében járt utoljára, az őszi darumozgalmat a hajdúszoboszlói határban, Angyalházán, a Széles-laponyagról nézte.
Laci bácsi először az 1980-as években tapasztalta, hogy gond van a szívével, 80. születésnapja környékén is voltak szédülései. 1998-ban kezdett komolyan gyengülni. Az érdi Regina Mundi ciszterci női apátságba ment el gyógyulni, de végül ott veszítette el az eszméletét június végén. A halála június 29-én következett be Zircen. Sírja is ott van, a Borzavári úti temetőben levő ciszter sírkertben. Temetésén egykori bajai tanítványa, a világ egyik legjelentősebb tolltetű-specialistája, dr. Rékási József búcsúztatta. (A beszéd az Aquila évkönyv 103-104. évfolyamában jelent meg.)
2004-ben egy másik egykori tanítvány és rendtárs, Mozsgai József Tádé jelentetett meg egy kis füzetet magánkiadásban "Szabó László Vilmos OCist - A Természet tudós misztikusa" címmel. Ebben találjuk az érdi nővérek visszaemlékezéseit Laci bácsi utolsó óráiról, amit nehéz könnyek nélkül olvasni: "Elszállítása előtt infúziót kapott, felfrissült. Még sokat beszélt a nagy földgolyó sok-sok szépségéről, s hogy azt szeretni kell, nem bökdösni, hanem simogatni... Emil atya fogta a kezét, bátorította és titkon búcsúztatta. A mentősök a tolókocsiba ültették. (...) Vilmos atya kihegyesedett, megnyúlt arca merev szemmel nézett ránk és ellentmondást nem tűrő hangon mondta: De a verebek mindig csiripelnek... A mentősök összenéztek, de ő még kétszer megismételte..."
Emlékét a Pro Vértes Közalapítvány igyekszik ápolni, ennek keretében készült el az az oltárkép, amely a Csákvári-réten ábrázolja Laci bácsit, körbevéve kedves madaraival. A festmény jelenleg a csákvári Geszner-házban látható. A 2004-ben megjelent A Hortobágy madárvilága című kézikönyvet a szerzők többek között Laci bácsi emlékének ajánlották.

Lelkes István festménye. A múltat a túzok, a nagy póling és a kövirigó, a jelent a parlagi sas, a kerecsensólyom és a törpevízicsibe jelképezi. 

A sok száz előadásának hallgatói, a sok ezer tanítvány, a rendtársak, a kollégák mind-mind őriznek róla emlékeket. Én, aki olyan fájdalmasan kevésszer találkoztam vele, és csupán az utolsó alkalommal beszélgettünk (akkor is némileg zavarban voltam), mit tanultam tőle? Talán az életútja a legtanulságosabb. Aki kezdetben madártojásokat gyűjt, abból később lehet harcos természetvédő. A Bükk lábaitól kiindulva hány állomás vezetett Zircig? És mindenütt alkotott, mindenütt teremtett: munkáját folytató tanítványok, kutatások, gyönyörű cikkek jelzik ezt a nem mindennapi pályát. Nagyon fontos, hogy a mai túlpörgött világban legyen idő, legyen mód néha kicsit megállni, lehajolni, vagy ahogy Laci bácsi mondogatta, alázattal letérdelni egy virághoz, elgyönyörködni egy hajnalban, a távoli harangszóban, a felhők játékában és csendben hallgatni a Természetet. A Hortobágyon ugyanúgy ott érzem a szellemét, mint új lakóhelyemen, ahol a Velencei-tó nádrengetege, a vértesi lejtők karsztbokorerdei, a haraszt-hegyi kilátás, a Pátkai-víztározó rétjén kiáltozó törpevízicsibe, a sárszentágotai gulipánok újra és újra felidézik örökségét.

Szabó László Vilmos

(Maklár, 1916. szeptember 13. - Zirc, 1998. június 29. )

1. Kornél Szalai2016. szeptember 12. 22:40

   Bravó, igen alapos emlékezés! Köszönjük!
   Szalai Kornél
2. ifj. Vasuta Gábor2016. szeptember 12. 22:52

   Nagyon szuper lett, jó volt olvasni. Üdv., Gábor
3. Pásti József Csaba2016. szeptember 13. 9:32

   Szia Gergő!
   
   Én is csak gratulálni tudok a megemlékezésedhez! Méltó Laci bácsihoz, akivel én sajnos soha nem találkozhattam, de valamit mégis mindig tanulok tőle. Ma ez neked köszönhetően ismét megtörtént.
   
   Üdv: Csaba
4. Harmat Beáta2016. szeptember 13. 14:16

   Mikor visszaköltözött Zircre, még gyakran láttuk és beszélhettünk vele. Fantasztikus ember volt. Az egyik mondását máig gyakran használjuk kiállítások mottójaként:
   "A természet Isten bibliája, melyet az ég kék selymébe kötött."
   (Bakonyi Természettudományi Múzeum)
5. Unknown2016. szeptember 19. 17:34

   Gratulálok a megemlékezésedhez, öröm volt olvasni. Köszönjük, hogy megírtad , reméljük sok szakmaibeli is értékeli. Üdvözlettel Víg Kati
6. 
   
   Névtelen2016. október 10. 3:54

   Remekül megírt, rendkívül tartalmas megemlékezés, szívből gratulálok Gergő!
   Köszönettel:
   Kern Rolland
7. 
   Névtelen2016. október 15. 23:16

   Személyesen ismertem Vilmos atyát, természetről szóló lelkigyakorlata óriási élmény volt Iszkaszentgyörgyön. Eddig ez a legteljesebb megemlékezés róla. Szívből örülök és köszönöm.