"Akárhová vesse a sors az embert, tenni kell a dolgunk, változtatnunk, hatnunk, élnünk."
(Karinthy Ferenc: Recordare)
2016. szeptember 13-án ünnepeljük Szabó László Vilmos ciszterci szerzetes, ornitológus, természetvédő és tanár születésének centenáriumát. Ez a kerek évforduló jó alkalom arra, hogy megemlékezzek a huszadik század nagy alakjáról, jelentős részben családom személyes élményei, emlékei alapján.
Szabó László Vilmos a Csákvári-réten. (A fotóért köszönet Viszló Leventének.)
Szabó László
maklári (Heves megye) vízimolnár család sarja, akit fiatal korában egyszerre
kezdett érdekelni a Természet és Isten szolgálata.
A ciszterci rendbe lépett, rendbeli neve Vilmos lett. Ez okozhat némi félreértést egyeseknek. A világi ismerősei számára ő „Szabó Laci” vagy „Laci bácsi”, a ciszterek „Vilmos atyaként” ismerik (a zirci temetőben is Szabó Vilmos áll az egyszerű sírkövön), dr. Festetics Antal „Szabó Vili” néven beszél róla, a publikációiban a Szabó László Vilmos nevet használta. Akik pedig Nagyivánon tíz éven át egy faluban éltek vele, máig úgy emlegetik: „a Tanár Úr”.
Kamaszként országos tanulmányi versenyt is nyert. (Forrás: Az Est. 1934. június 7.)
A ciszterci rendbe lépett, rendbeli neve Vilmos lett. Ez okozhat némi félreértést egyeseknek. A világi ismerősei számára ő „Szabó Laci” vagy „Laci bácsi”, a ciszterek „Vilmos atyaként” ismerik (a zirci temetőben is Szabó Vilmos áll az egyszerű sírkövön), dr. Festetics Antal „Szabó Vili” néven beszél róla, a publikációiban a Szabó László Vilmos nevet használta. Akik pedig Nagyivánon tíz éven át egy faluban éltek vele, máig úgy emlegetik: „a Tanár Úr”.
Laci bácsi
tizennyolc év híján végigélte a szomorú huszadik századot, a második
világháborúban tábori pap is volt, a rendek feloszlatása sok ezer szerzeteshez és
apácához hasonlóan óriási csapás volt neki is, derűs lénye azonban átlendítette
ezeken. A négy fal között hajnalonta szerzetesként imádkozott, nap közben
lelkileg megerősödve végezte a tanítást és a természet vizsgálatát. Tanári
pályája Baján indult, majd Zirc és Eger érintésével kerül 1951-ben Fejér megyébe, Velencére. Természetrajz-földrajz szakos tanárként munkája elvileg a természethez kötötte, ám sok szerzetes-tudóshoz hasonlóan az igazi eredményeket szabadidejében vitte véghez. Ebben az időszakban több közleményt írt a Velencei-tó érdekes madárvendégeiről (énekes hattyú, pehelyréce, sarki partfutó, sárjáró). Turanitz Lajos, a
nadapi templom kedves gondnoka mesélte el, hogy a velencei gyerekek nagyon
szerették Laci bácsit, ám sok tanártársa a kor szellemének megfelelően
gyanakodva figyelte a „klerikális elem” ténykedését. Ennek szomorú példája
volt, hogy az iskola egyik kis termében általa berendezett természettudományos
kiállítást Laci bácsi távozása után egyszerűen kiszórták az udvarra. Velencéről 1959-ben Csákvárra vitt Laci bácsi útja. Valahol azt olvastam, hogy korábban csak messziről
nézegette az „akkor még ismeretlen Vértest”. Talán így volt, talán nem. Én
mindenesetre immár tizenhárom éve járom ezt a környéket, de nem tudok úgy
legurulni a Velencei-hegység északi lejtőjén, hogy a vértesi dolomitgerinceket
megpillantva ne jusson eszembe a fenti mondat.
Tavaszi vizek a Vértes lábánál elterülő Csákvári-réten. Ez a táj örökre összekapcsolódott Szabó László Vilmos nevével.
Ekkoriban került jó barátságba a nála egy nemzedékkel idősebb
székesfehérvári tojásgyűjtővel (oológussal), Máté Lászlóval, aki a
fészekkeresés számos trükkjét átadta neki. A tudományosan feldolgozott Máté-féle tojásgyűjteményben sok tétel van, amit Laci bácsi gyűjtött. Hamar kiderült, hogy csodálatos érzéke van a nehezen kutatható madárfajok fészkelésökológiájához, amihez Csákváron minden feltétel adott volt. A világon
máig nem képzelhető el olyan vízicsibés vizsgálat vagy publikáció, amely Szabó
László Vilmos sok évtizeddel ezelőtti dolgozatait meg tudná kerülni. Ennek a munkának a döntő része a Zámolyi-medencéhez köthető, bár a kis vízicsibével kapcsolatban korábban a Velencei-tavon is szerzett tapasztalatokat.
Az elsők között
ismerte fel a nemegyszer mikroszintű környezeti adottságok (növényzet,
felszínmorfológia, élőhelykezelés) és az ott élő madárvilág összefüggéseit. Mivel
remekül rajzolt, dolgozataihoz előszeretettel mellékelte a vizsgált terület
terepasztalszerű metszetben bemutatott vázlatát, rajta a legjellegzetesebb
növényekkel és madarakkal. Ezt a módszert ma már magától értetődőnek vesszük,
hatvan évvel ezelőtt azonban izgalmas, új szemléletmódnak számított. Írásai gyönyörű nyelvezetűek; stílusa a néhány évvel idősebb pályatárs, Radetzky Jenő szavaival élve "lírai hangulatú, néha patetikus".
Egy időben foglalkoztatta a doktori cím megszerzése, témául az „inváziós madarakat” választotta. Ezek olyan fajok, amelyek váratlanul, előzmény nélkül jelennek meg nagy számban megszokott elterjedési területüktől távol (batla, talpastyúk, uráli bagoly, pásztormadár, keresztcsőrű, csonttollú). Az anyag végül csak vázlatig jutott. Még szomorúbb, hogy szerette volna egy-egy tanulmányban összegezni a sárszentágotai szikesek, a Velencei-tó és a Velencei-hegység madárvilágával kapcsolatos tudását is. Milyen haszonnal forgatnánk ezeket, ha elkészülnek...
Feltehetően részben a Máté-tojásgyűjtemény bővítése céljából utazott el a Hortobágyra 1959-ben. Éjjel érkezett a kunmadarasi vasútállomásra, ahonnan gyalog indult a Hajtó-úton kelet felé, így a végtelen Kunmadarasi-puszta szélén érte a reggel. A korábban sosem látott kép lenyűgözte, egy ott legeltető pásztortól meg is kérdezte: "Tessék mondani, ez a gyönyörű puszta már a Hortobágy?". Ezt a barátságtalan kun nyomban kikérte magának, mondván hogy "Ez a madarasi Rít!" Az első látogatást még nagyon sok hasonló követte: ennek az időszaknak a gyermeke a "Fészkelő madártársulások vizsgálata a kunmadarasi szikeseken" című tanulmány. 1968-ban a már említett Festetics Antal megszervezte azt a nemzetközi akciót, amelyben külföldi tudósok hívják fel a Magyar Népköztársaság kormányának figyelmét a Hortobágy védelmére. Az első nemzeti parkunk több éves előkészítő munkájában Laci bácsi oroszlánrészt vállalt. 1970-ben vált nyilvánvalóvá, hogy a Csákvárról ingázás nem megoldható. Tanári állását, sőt mint kiderült, a pedagógusi pályát is feladta hát és Nagyivánra költözött.
A természetvédelem hősi időszaka ez: a maroknyi hivatásos természetvédővel szemben ott álltak a pártfunkcionáriusokkal vadászatokon és az azokat követő ivászatokon jó kapcsolatot kialakító ellenséges tsz-elnökök, az értetlen helyi lakosság és a brezsnyevi hidegháború jegyében gőzerővel folyó szovjet gyakorlatozás a légilőtéren. Így született meg 1973-ban a Hortobágyi Nemzeti Park. Felmerült a gondolat, hogy Laci bácsi akár az első igazgató is lehetne (erre bizonyíték, hogy a Búvár folyóiratban a nemzeti parkról megjelent első cikk fényképei alatt Szabó László neve és HNP-igazgató titulus szerepel...), végül felügyelő lett. Túl a nyilvánvaló politikai ellenszelen (hogy lehetne állami vezető egy pap?!) más miatt sem lett volna ez szerencsés. Laci bácsi naivitása, kevés gyakorlati érzéke éles ellentétben állt a dörzsölt, sok vízben megfürdött tsz- és állami gazdasági elnökök ravaszságával, esetenként rosszindulatával. Az ő igazi területe nem a gyakorlati megvalósítás volt, hanem az eszmei, szakmai alapok kidolgozása.
Legnagyobb itteni eredménye a csíkosfejű nádiposzáta költőállományának felfedezése (ez a szigetpopuláció egészen a közelmúltig élt a hortobágyi szikes mocsárréteken), illetve a feketeszárnyú székicsér és a kucsmás billegető első hortobágyi fészkelésének bizonyítása. Tovább vizsgálta a vízicsibéket, az érdeklődéssel figyelt pusztai fajok közül az ugartyúkkal kapcsolatos ismereteit dolgozta fel tanulmányban. (A túzok, a havasi lile és a halastavak madárvilágának összefoglalása csak terv maradt.)
Volt olyan megérzése, melyeket sok évtizeddel később, halála után értettünk meg. A Kunmadarasi-puszta gyakori koratavaszi növénye a sziki tyúktaréj. Laci bácsinak feltűnt, hogy van néhány kis laponyag, ahol a tyúktaréjok mások. Töprengve, hangosan gondolkodva mondogatta: „Olyan furcsák ezek a Gageák, mintha bohemica lenne, pedig az nem lehet...” A Gagea bohemica a cseh tyúktaréj, melyet Laci bácsi a vértesi sziklagyepekről ismert; az azonban csak a huszonegyedik század elején derült ki, hogy azok a bizonyos furcsa hortobágyi növények a pusztai tyúktaréj (Gagea szovitsii) egyedei.
Nem véletlen, hogy a nagyivániak Tanár Úrnak hívták az akkor már testestől-lelkestől a természetvédelemben dolgozó Szabó Lászlót, hiszen az oktatást, a nevelést, vagy ahogy ma mondanánk, szemléletformálást a katedra elhagyása után sem hagyta abba. Nagyon sok diákcsoportot fogadott, a tanárokkal pedig tartotta a kapcsolatot. Ennek köszönhetően sok helyre meghívták, hogy tartson előadást. Itt volt nagy segítségére a fényképezés, hiszen így a látványt is közvetíteni tudta a hallgatóságnak. Laci bácsi a 70-es években a kornak megfelelően üveges diákat használt, amik rendkívül nehezek. Ha valahova meghívták előadást tartani, egy sporttáskába bepakolta a diatárakat (kedvelte a hosszú előadásokat...) és a szintén súlyos vetítőgépet, majd a táska két füle közé még egy vetítővásznat is odafogott és jöhetett a hosszú buszozás, vonatozás. Ezt a teljesítményt különösen ma, a parányi laptopok, pihekönnyű projektorok, gyors tömegközlekedés korában kell kihangsúlyozni.
Előadásmódja tipikusan „magyarázó” volt, mondatait zömmel a „lényegében”, a „voltaképpen” és az „alapjában véve” szavakkal vezette be. A sajnos már csak halála után megjelent „A Csákvári-rét rejtélyes madarai” című kötet címlapja pedig az egyik legjellegzetesebb kézmozdulatát örökítette meg, ahogyan szétnyitott ujjakkal, lefelé tartott tenyérrel, némi miszticizmussal talán azt mondhatnánk, „áldást osztóan” mesél:
1962 májusában a vértesi Tábor-hegyen Homoki-Nagy István természetfilmes forgatott a parlagi sasok fészke mellett. Forgatási szünetekben Laci bácsi is felment a lessátorba, hogy figyelje a madarak életét és vázlatokat készítsen. Ennek a képnek a címe: "Anyai öröm"
Egy időben foglalkoztatta a doktori cím megszerzése, témául az „inváziós madarakat” választotta. Ezek olyan fajok, amelyek váratlanul, előzmény nélkül jelennek meg nagy számban megszokott elterjedési területüktől távol (batla, talpastyúk, uráli bagoly, pásztormadár, keresztcsőrű, csonttollú). Az anyag végül csak vázlatig jutott. Még szomorúbb, hogy szerette volna egy-egy tanulmányban összegezni a sárszentágotai szikesek, a Velencei-tó és a Velencei-hegység madárvilágával kapcsolatos tudását is. Milyen haszonnal forgatnánk ezeket, ha elkészülnek...
Feltehetően részben a Máté-tojásgyűjtemény bővítése céljából utazott el a Hortobágyra 1959-ben. Éjjel érkezett a kunmadarasi vasútállomásra, ahonnan gyalog indult a Hajtó-úton kelet felé, így a végtelen Kunmadarasi-puszta szélén érte a reggel. A korábban sosem látott kép lenyűgözte, egy ott legeltető pásztortól meg is kérdezte: "Tessék mondani, ez a gyönyörű puszta már a Hortobágy?". Ezt a barátságtalan kun nyomban kikérte magának, mondván hogy "Ez a madarasi Rít!" Az első látogatást még nagyon sok hasonló követte: ennek az időszaknak a gyermeke a "Fészkelő madártársulások vizsgálata a kunmadarasi szikeseken" című tanulmány. 1968-ban a már említett Festetics Antal megszervezte azt a nemzetközi akciót, amelyben külföldi tudósok hívják fel a Magyar Népköztársaság kormányának figyelmét a Hortobágy védelmére. Az első nemzeti parkunk több éves előkészítő munkájában Laci bácsi oroszlánrészt vállalt. 1970-ben vált nyilvánvalóvá, hogy a Csákvárról ingázás nem megoldható. Tanári állását, sőt mint kiderült, a pedagógusi pályát is feladta hát és Nagyivánra költözött.
Az annyira imádott Kunmadarasi-puszta...
A természetvédelem hősi időszaka ez: a maroknyi hivatásos természetvédővel szemben ott álltak a pártfunkcionáriusokkal vadászatokon és az azokat követő ivászatokon jó kapcsolatot kialakító ellenséges tsz-elnökök, az értetlen helyi lakosság és a brezsnyevi hidegháború jegyében gőzerővel folyó szovjet gyakorlatozás a légilőtéren. Így született meg 1973-ban a Hortobágyi Nemzeti Park. Felmerült a gondolat, hogy Laci bácsi akár az első igazgató is lehetne (erre bizonyíték, hogy a Búvár folyóiratban a nemzeti parkról megjelent első cikk fényképei alatt Szabó László neve és HNP-igazgató titulus szerepel...), végül felügyelő lett. Túl a nyilvánvaló politikai ellenszelen (hogy lehetne állami vezető egy pap?!) más miatt sem lett volna ez szerencsés. Laci bácsi naivitása, kevés gyakorlati érzéke éles ellentétben állt a dörzsölt, sok vízben megfürdött tsz- és állami gazdasági elnökök ravaszságával, esetenként rosszindulatával. Az ő igazi területe nem a gyakorlati megvalósítás volt, hanem az eszmei, szakmai alapok kidolgozása.
Legnagyobb itteni eredménye a csíkosfejű nádiposzáta költőállományának felfedezése (ez a szigetpopuláció egészen a közelmúltig élt a hortobágyi szikes mocsárréteken), illetve a feketeszárnyú székicsér és a kucsmás billegető első hortobágyi fészkelésének bizonyítása. Tovább vizsgálta a vízicsibéket, az érdeklődéssel figyelt pusztai fajok közül az ugartyúkkal kapcsolatos ismereteit dolgozta fel tanulmányban. (A túzok, a havasi lile és a halastavak madárvilágának összefoglalása csak terv maradt.)
Laci bácsi a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek is alapító tagja. Az 1974-es alakuló ülésen készült képen a második sor jobb szélen ül (szemüvegben), mellette a hortobágyi "csapat": jobbról balra dr. Radó András (állatorvos és műkedvelő vadász-madarász), Salamon Ferenc (a nemzeti park akkori igazgatója), dr. Aradi Csaba (a nemzeti park későbbi igazgatója) és Fintha István (a nemzeti park alapítója, haláláig munkatársa). (Forrás: a Madártávlat 25 éves különszáma)
Volt olyan megérzése, melyeket sok évtizeddel később, halála után értettünk meg. A Kunmadarasi-puszta gyakori koratavaszi növénye a sziki tyúktaréj. Laci bácsinak feltűnt, hogy van néhány kis laponyag, ahol a tyúktaréjok mások. Töprengve, hangosan gondolkodva mondogatta: „Olyan furcsák ezek a Gageák, mintha bohemica lenne, pedig az nem lehet...” A Gagea bohemica a cseh tyúktaréj, melyet Laci bácsi a vértesi sziklagyepekről ismert; az azonban csak a huszonegyedik század elején derült ki, hogy azok a bizonyos furcsa hortobágyi növények a pusztai tyúktaréj (Gagea szovitsii) egyedei.
Balról a cseh-, jobbról a pusztai tyúktaréj.
Nem véletlen, hogy a nagyivániak Tanár Úrnak hívták az akkor már testestől-lelkestől a természetvédelemben dolgozó Szabó Lászlót, hiszen az oktatást, a nevelést, vagy ahogy ma mondanánk, szemléletformálást a katedra elhagyása után sem hagyta abba. Nagyon sok diákcsoportot fogadott, a tanárokkal pedig tartotta a kapcsolatot. Ennek köszönhetően sok helyre meghívták, hogy tartson előadást. Itt volt nagy segítségére a fényképezés, hiszen így a látványt is közvetíteni tudta a hallgatóságnak. Laci bácsi a 70-es években a kornak megfelelően üveges diákat használt, amik rendkívül nehezek. Ha valahova meghívták előadást tartani, egy sporttáskába bepakolta a diatárakat (kedvelte a hosszú előadásokat...) és a szintén súlyos vetítőgépet, majd a táska két füle közé még egy vetítővásznat is odafogott és jöhetett a hosszú buszozás, vonatozás. Ezt a teljesítményt különösen ma, a parányi laptopok, pihekönnyű projektorok, gyors tömegközlekedés korában kell kihangsúlyozni.
Készülnek a fényképek a sztyeppréten... (A fotóért köszönet Viszló Leventének.)
Előadásmódja tipikusan „magyarázó” volt, mondatait zömmel a „lényegében”, a „voltaképpen” és az „alapjában véve” szavakkal vezette be. A sajnos már csak halála után megjelent „A Csákvári-rét rejtélyes madarai” című kötet címlapja pedig az egyik legjellegzetesebb kézmozdulatát örökítette meg, ahogyan szétnyitott ujjakkal, lefelé tartott tenyérrel, némi miszticizmussal talán azt mondhatnánk, „áldást osztóan” mesél:
Családi krónikává bővül a történet. Édesapám 1974-ben, egyetemistaként találkozott először Laci bácsival. 1976 nyarán, friss diplomásként nagyon hirtelen jött a lehetőség, hogy pár napon belül el kell költöznie Debrecenből Nagyivánra és Laci bácsi munkatársaként dolgozni a nemzeti parknál. 1980-ig, Laci bácsi Bükkbe költözéséig tartott a munkakapcsolat. Ebben az időszakban történt a nagyiváni szolgálati lakások megépülése, a tájház berendezése, majd a szüleim házasságkötése. Laci bácsi nászajándéka egy kerek fémdoboz volt, rajta egy mesebeli városka néhány báblakójának képe. Azzal adta át, hogy ez most üres, de meg kell tölteni szeretettel.
Laci bácsi életmódja puritán, de korántsem aszketikus volt. Szeretett elutazni hegyet mászni, fiatalabb korában síelt, járt az Alpokban, a Tátrában, sőt később az Egyesült Államokban is. Egyszer nem akart a hídhoz kerülni vagy halászok csónakjára várni, ezért távcsövét magasra kitartva átúszta a Hortobágy folyót. Többször aludt a pusztán, például pásztortanyán, leskunyhóban, illetve egy ízben a nádudvari határban levő Szabolcs-halmon. Utóbbi élmény hatására mondogatta, hogy a legtöbb szúnyog nem a mocsárban, hanem a löszgyepen él.
A hortobágyi évek terméke a „pusztai gyógyital” nevű ágyas pálinka (csípős nyelvű nemzeti parki kollégái csupán „a szik kínja” néven emlegették), melybe a szikes puszta minden jellegzetes gyógynövényét beletette (csombormenta, kamilla, cickafark, sziki üröm, kisezerjófű, akácvirág, bárányparéj...) A sűrű, zöldes folyadékot aztán apró cserépkupicákban kínálgatta. Nem voltak nagy igényei, de szerette a különös ételeket (tejbegríz rummal, vörösborral felöntött piros ribizli). Családunkban legendás, gázon felejtett ételekkel kapcsolatban ezerszer felelevenített történet, hogy Laci bácsi feltette a tűzhelyre a tojást és „kiment a Csukásba”. Ez egy több órás utat jelent a Kunkápolnási-mocsár egyik ágához; a sűrűn füstölő valamire pótnagymamám, a gondnok Etuska néni bukkant rá...
Jó kapcsolatot
ápolt a pásztorokkal, hivatalos volt például névnapokra. Apu a faluszéli
szolgálati lakás tornácáról figyelte, hogy a nyáresti sötétben Laci bácsi a
néhány arasz szélességű kerékpáros ösvényről újra és újra letérve bele-belehajt
a zsombékos mocsárba. Kiderült, hogy a birkapörkölt mellé felszolgált itókák
hatására a napszemüveget magán felejtette. Máskor azért a pásztorok morogtak
rá: néha a szürke gulyában volt olyan tehén, amelyik engedte magát fejni. A
kútba leengedett tejet a déli melegben Laci bácsi rendszeresen megdézsmálta. A
másik örökéletű történet a jellegzetes pusztai ételhez, az öreglebbencshez
kapcsolódik. (A Dél-Hortobágyon a slambucnak nincs hagyománya, itt a sokkal
rövidebb idő alatt elkészülő öreglebbencs vagy galaburgyi a népszerű.) A
gulyások észrevették, hogy Laci bácsi hogy, hogy nem, valahogy mindig
ebédidőben bukkan fel, így aztán „muszáj” meghívni. Fekete József gulyás a
közeli csőszház tanyásához, Teleki Tibi bácsihoz fordult tanácsért, aki egy
méregerős fűszerpaprikát adott, hogy azzal „mérgelje fel” a lebbencset. A
végkifejlet: „Tibi bátyám, igaza volt. Úgy fútt az öreg, mint a vadmacska. Mi
se tudtuk megenni, odaadtuk a kutyáknak, de azok is csak úgy nézték.” (A szereplők egyike sem él már, a legidősebb Laci bácsi ment el legutoljára...)
Laci bácsi és Kovács Gábor a Nagyiváni-pusztán 1977 tavaszán...
...és a nagyiváni szolgálati lakás előtt 1996 nyarán.
Laci bácsi életmódja puritán, de korántsem aszketikus volt. Szeretett elutazni hegyet mászni, fiatalabb korában síelt, járt az Alpokban, a Tátrában, sőt később az Egyesült Államokban is. Egyszer nem akart a hídhoz kerülni vagy halászok csónakjára várni, ezért távcsövét magasra kitartva átúszta a Hortobágy folyót. Többször aludt a pusztán, például pásztortanyán, leskunyhóban, illetve egy ízben a nádudvari határban levő Szabolcs-halmon. Utóbbi élmény hatására mondogatta, hogy a legtöbb szúnyog nem a mocsárban, hanem a löszgyepen él.
A hortobágyi évek terméke a „pusztai gyógyital” nevű ágyas pálinka (csípős nyelvű nemzeti parki kollégái csupán „a szik kínja” néven emlegették), melybe a szikes puszta minden jellegzetes gyógynövényét beletette (csombormenta, kamilla, cickafark, sziki üröm, kisezerjófű, akácvirág, bárányparéj...) A sűrű, zöldes folyadékot aztán apró cserépkupicákban kínálgatta. Nem voltak nagy igényei, de szerette a különös ételeket (tejbegríz rummal, vörösborral felöntött piros ribizli). Családunkban legendás, gázon felejtett ételekkel kapcsolatban ezerszer felelevenített történet, hogy Laci bácsi feltette a tűzhelyre a tojást és „kiment a Csukásba”. Ez egy több órás utat jelent a Kunkápolnási-mocsár egyik ágához; a sűrűn füstölő valamire pótnagymamám, a gondnok Etuska néni bukkant rá...
A Csukás legszebb része a Kerek-tisztás. Ez a kép 1988-ban készült, amikor Laci bácsi meglátogatta a kanalasgémek telepét.
A pusztát nem
csupán gyalogosan, kerékpárral vagy más által vezetett autóval járta. A 70-es
évek elején szerzett egy motorbiciklit (persze jogosítvány nélkül), ám ezeknek
a kirándulásoknak egy emlékezetes eset vetett véget. Nagy Albert nagyiváni
gátőr a rábízott gátszakaszt rettentő precizitással őrizte. Így történt,
hogy amíg Laci bácsi a pusztán kalandozott, Albert jobbnak látta lezárni a gát
sorompóját. Az esti sötétben aztán a gondtalan motorozás egy óriási csattanás
után rövid repüléssel zárult. Laci bácsi az esetet nem akarta nagydobra verni,
ezért kollégájának, a motorszerelésben járatos Teleki Sándornak (a fent
említett Teleki Tibor fia) csak annyit mondott: „Sándor, nézze már meg, valami
gond van a világítással...” Sándor aztán mindenkinek elmesélte, hogy „..volt
bizony: a lámpa bele volt nyomódva a benzintankba.”
Ezen a gáton történt az emlékezetes motoros kaland is... Laci bácsi immár kerékpárral a Sároséri-főcsatorna mellett 1977-ben.
Jómagam 1982 végén születtem, Laci bácsi akkor már a frissen megalakult Bükki Nemzeti Parki állását követően nyugdíjas éveit töltötte Egerben, járta a szülőföldjének számító Bükköt, a Bélkő környékét, az Eger melletti Szent Eged hegyet. A rendszerváltás után az újjáalakuló magyar ciszterci rend tagjaként költözött utolsó lakhelyére, Zircre. Egy-egy őszi darubehúzás vagy a havasi lilék kedvéért azért még ellátogatott a Hortobágyra, megnézte a tájházat, beírt a vendégkönyvbe. Egy ilyen alkalommal készült ez a fénykép, ahol Laci bácsi és öccse, Szabó János között kiskamaszként én is ott állok a pusztán:
Az 1990-es évek első felében még komoly szakmai feladatokat is vállalt. Részt vett a Vértesről és Zámolyi-medencéről szóló Egy cseppnyi Magyarország... című monográfia írásában, több könyvben fényképei jelentek meg. Például a feketeszárnyú székicsérről:
Édesanyám a nagyiváni iskola számára sok éven át rengeteg kirándulást szervezett és vezetett. Egy ilyen alkalommal Zircen is jártunk, ahol természetesen Laci bácsi mutatta be az apátságot. Láthatóan boldogan fogadta egykori kedves lakóhelye diákjait. Amikor a templomban az egyik lábával követ tartó őrdaru jelképét magyarázta, minden pátosz nélkül mesélte, hogy a daru ha elalszik, rápottyantja a követ a lábujjára és azonnal felébred. Ezen ő maga is elnevette magát. A méltóságteljes, barokk pompájú templombelső és az évszázados jelképben a humort meglátó szerzetes közötti látszólagos ellentétet feloldotta Laci bácsi derűs lénye.
A Magyar Televízió is Zircen készített róla portrét az "Emberek a Természetben" kisfilmsorozatba. Laci bácsi szerzetesi ruhában és kucsmában sétál a hóborította erdőben, aztán egyszer lehajol és valamit csinál az ujjaival a hóban. A kamera ráközelített: a téltemető (Eranthis hyemalis) virágait szabadítgatta ki a hóból. A már említett pótnagymamám, a nagyiváni tájháznál másfél évtizedig gondnokoskodó Komlósi Józsefné Etuska néni nálunk nézte meg ezt a műsort videón. Ennél a résznél azonnal mondta, hogy Laci bácsi Nagyivánon is pontosan ezt csinálta, ha valamilyen késői hóesés belepte a tavaszi virágokat.
1996-ban ünnepelte 80. születésnapját, nem is akárhogyan. A Csákváron szervezett köszöntésre megérkezett a szakmabeli ismerőseinek "krémje": a nemzeti park alapításában kolléga Győry Jenő, az országos természetvédelmet sokáig irányító Rakonczay Zoltán, a Magyarország madarait bemutató kézikönyveket szerkesztő Haraszthy László, a bükki kolléga Szitta Tamás, a hortobágyi kolléga, édesapám, dr. Kovács Gábor, illetve a házigazda, egykori tanítvány, természetvédelmi elgondolásait a Zámolyi-medencében megvalósító Viszló Levente. (Egy csoportkép a Madártávlat 1999/3. számában látható Viszló Levente Laci bácsi - Vilmos atya című cikkében.)
A Hortobágyon 1997 novemberében járt utoljára, az őszi darumozgalmat a hajdúszoboszlói határban, Angyalházán, a Széles-laponyagról nézte.
Laci bácsi először az 1980-as években tapasztalta, hogy gond van a szívével, 80. születésnapja környékén is voltak szédülései. 1998-ban kezdett komolyan gyengülni. Az érdi Regina Mundi ciszterci női apátságba ment el gyógyulni, de végül ott veszítette el az eszméletét június végén. A halála június 29-én következett be Zircen. Sírja is ott van, a Borzavári úti temetőben levő ciszter sírkertben. Temetésén egykori bajai tanítványa, a világ egyik legjelentősebb tolltetű-specialistája, dr. Rékási József búcsúztatta. (A beszéd az Aquila évkönyv 103-104. évfolyamában jelent meg.)
2004-ben egy másik egykori tanítvány és rendtárs, Mozsgai József Tádé jelentetett meg egy kis füzetet magánkiadásban "Szabó László Vilmos OCist - A Természet tudós misztikusa" címmel. Ebben találjuk az érdi nővérek visszaemlékezéseit Laci bácsi utolsó óráiról, amit nehéz könnyek nélkül olvasni: "Elszállítása előtt infúziót kapott, felfrissült. Még sokat beszélt a nagy földgolyó sok-sok szépségéről, s hogy azt szeretni kell, nem bökdösni, hanem simogatni... Emil atya fogta a kezét, bátorította és titkon búcsúztatta. A mentősök a tolókocsiba ültették. (...) Vilmos atya kihegyesedett, megnyúlt arca merev szemmel nézett ránk és ellentmondást nem tűrő hangon mondta: De a verebek mindig csiripelnek... A mentősök összenéztek, de ő még kétszer megismételte..."
Emlékét a Pro Vértes Közalapítvány igyekszik ápolni, ennek keretében készült el az az oltárkép, amely a Csákvári-réten ábrázolja Laci bácsit, körbevéve kedves madaraival. A festmény jelenleg a csákvári Geszner-házban látható. A 2004-ben megjelent A Hortobágy madárvilága című kézikönyvet a szerzők többek között Laci bácsi emlékének ajánlották.
A sok száz előadásának hallgatói, a sok ezer tanítvány, a rendtársak, a kollégák mind-mind őriznek róla emlékeket. Én, aki olyan fájdalmasan kevésszer találkoztam vele, és csupán az utolsó alkalommal beszélgettünk (akkor is némileg zavarban voltam), mit tanultam tőle? Talán az életútja a legtanulságosabb. Aki kezdetben madártojásokat gyűjt, abból később lehet harcos természetvédő. A Bükk lábaitól kiindulva hány állomás vezetett Zircig? És mindenütt alkotott, mindenütt teremtett: munkáját folytató tanítványok, kutatások, gyönyörű cikkek jelzik ezt a nem mindennapi pályát. Nagyon fontos, hogy a mai túlpörgött világban legyen idő, legyen mód néha kicsit megállni, lehajolni, vagy ahogy Laci bácsi mondogatta, alázattal letérdelni egy virághoz, elgyönyörködni egy hajnalban, a távoli harangszóban, a felhők játékában és csendben hallgatni a Természetet. A Hortobágyon ugyanúgy ott érzem a szellemét, mint új lakóhelyemen, ahol a Velencei-tó nádrengetege, a vértesi lejtők karsztbokorerdei, a haraszt-hegyi kilátás, a Pátkai-víztározó rétjén kiáltozó törpevízicsibe, a sárszentágotai gulipánok újra és újra felidézik örökségét.
Az 1990-es évek első felében még komoly szakmai feladatokat is vállalt. Részt vett a Vértesről és Zámolyi-medencéről szóló Egy cseppnyi Magyarország... című monográfia írásában, több könyvben fényképei jelentek meg. Például a feketeszárnyú székicsérről:
Laci bácsi bizonyító fotója a feketeszárnyú székicsér (Glareola nordmanni) kunmadarasi-pusztai költéséről (1973). Érdemes megfigyelni a hosszú lábakat és a meredek, pingvinszerű tartást.
Édesanyám a nagyiváni iskola számára sok éven át rengeteg kirándulást szervezett és vezetett. Egy ilyen alkalommal Zircen is jártunk, ahol természetesen Laci bácsi mutatta be az apátságot. Láthatóan boldogan fogadta egykori kedves lakóhelye diákjait. Amikor a templomban az egyik lábával követ tartó őrdaru jelképét magyarázta, minden pátosz nélkül mesélte, hogy a daru ha elalszik, rápottyantja a követ a lábujjára és azonnal felébred. Ezen ő maga is elnevette magát. A méltóságteljes, barokk pompájú templombelső és az évszázados jelképben a humort meglátó szerzetes közötti látszólagos ellentétet feloldotta Laci bácsi derűs lénye.
A Magyar Televízió is Zircen készített róla portrét az "Emberek a Természetben" kisfilmsorozatba. Laci bácsi szerzetesi ruhában és kucsmában sétál a hóborította erdőben, aztán egyszer lehajol és valamit csinál az ujjaival a hóban. A kamera ráközelített: a téltemető (Eranthis hyemalis) virágait szabadítgatta ki a hóból. A már említett pótnagymamám, a nagyiváni tájháznál másfél évtizedig gondnokoskodó Komlósi Józsefné Etuska néni nálunk nézte meg ezt a műsort videón. Ennél a résznél azonnal mondta, hogy Laci bácsi Nagyivánon is pontosan ezt csinálta, ha valamilyen késői hóesés belepte a tavaszi virágokat.
A csákvári Haraszt-hegyen 1996. szeptember 14-én.
1996-ban ünnepelte 80. születésnapját, nem is akárhogyan. A Csákváron szervezett köszöntésre megérkezett a szakmabeli ismerőseinek "krémje": a nemzeti park alapításában kolléga Győry Jenő, az országos természetvédelmet sokáig irányító Rakonczay Zoltán, a Magyarország madarait bemutató kézikönyveket szerkesztő Haraszthy László, a bükki kolléga Szitta Tamás, a hortobágyi kolléga, édesapám, dr. Kovács Gábor, illetve a házigazda, egykori tanítvány, természetvédelmi elgondolásait a Zámolyi-medencében megvalósító Viszló Levente. (Egy csoportkép a Madártávlat 1999/3. számában látható Viszló Levente Laci bácsi - Vilmos atya című cikkében.)
A születésnapi összejövetel egy kirándulással kezdődött a Vértesben. Laci bácsi mellett Szitta Tamás és Győry Jenő.
A nagy meglepetés egy igazi helyi madárfajt, a parlagi sast ábrázoló torta volt.
A tortát tartó Laci bácsit Rakonczay Zoltán, a magyar természetvédelem legendás vezetője köszönti. A háttérben Szitta Tamás azt a születésnapra készített kis spirálozott füzetet lapozgatja, amely Laci bácsi vázlatrajzait, többek között a fentebb bemutatott "Anyai öröm" című képet is tartalmazza.
A Hortobágyon 1997 novemberében járt utoljára, az őszi darumozgalmat a hajdúszoboszlói határban, Angyalházán, a Széles-laponyagról nézte.
Laci bácsi először az 1980-as években tapasztalta, hogy gond van a szívével, 80. születésnapja környékén is voltak szédülései. 1998-ban kezdett komolyan gyengülni. Az érdi Regina Mundi ciszterci női apátságba ment el gyógyulni, de végül ott veszítette el az eszméletét június végén. A halála június 29-én következett be Zircen. Sírja is ott van, a Borzavári úti temetőben levő ciszter sírkertben. Temetésén egykori bajai tanítványa, a világ egyik legjelentősebb tolltetű-specialistája, dr. Rékási József búcsúztatta. (A beszéd az Aquila évkönyv 103-104. évfolyamában jelent meg.)
2004-ben egy másik egykori tanítvány és rendtárs, Mozsgai József Tádé jelentetett meg egy kis füzetet magánkiadásban "Szabó László Vilmos OCist - A Természet tudós misztikusa" címmel. Ebben találjuk az érdi nővérek visszaemlékezéseit Laci bácsi utolsó óráiról, amit nehéz könnyek nélkül olvasni: "Elszállítása előtt infúziót kapott, felfrissült. Még sokat beszélt a nagy földgolyó sok-sok szépségéről, s hogy azt szeretni kell, nem bökdösni, hanem simogatni... Emil atya fogta a kezét, bátorította és titkon búcsúztatta. A mentősök a tolókocsiba ültették. (...) Vilmos atya kihegyesedett, megnyúlt arca merev szemmel nézett ránk és ellentmondást nem tűrő hangon mondta: De a verebek mindig csiripelnek... A mentősök összenéztek, de ő még kétszer megismételte..."
Emlékét a Pro Vértes Közalapítvány igyekszik ápolni, ennek keretében készült el az az oltárkép, amely a Csákvári-réten ábrázolja Laci bácsit, körbevéve kedves madaraival. A festmény jelenleg a csákvári Geszner-házban látható. A 2004-ben megjelent A Hortobágy madárvilága című kézikönyvet a szerzők többek között Laci bácsi emlékének ajánlották.
Lelkes István festménye. A múltat a túzok, a nagy póling és a kövirigó, a jelent a parlagi sas, a kerecsensólyom és a törpevízicsibe jelképezi.
A sok száz előadásának hallgatói, a sok ezer tanítvány, a rendtársak, a kollégák mind-mind őriznek róla emlékeket. Én, aki olyan fájdalmasan kevésszer találkoztam vele, és csupán az utolsó alkalommal beszélgettünk (akkor is némileg zavarban voltam), mit tanultam tőle? Talán az életútja a legtanulságosabb. Aki kezdetben madártojásokat gyűjt, abból később lehet harcos természetvédő. A Bükk lábaitól kiindulva hány állomás vezetett Zircig? És mindenütt alkotott, mindenütt teremtett: munkáját folytató tanítványok, kutatások, gyönyörű cikkek jelzik ezt a nem mindennapi pályát. Nagyon fontos, hogy a mai túlpörgött világban legyen idő, legyen mód néha kicsit megállni, lehajolni, vagy ahogy Laci bácsi mondogatta, alázattal letérdelni egy virághoz, elgyönyörködni egy hajnalban, a távoli harangszóban, a felhők játékában és csendben hallgatni a Természetet. A Hortobágyon ugyanúgy ott érzem a szellemét, mint új lakóhelyemen, ahol a Velencei-tó nádrengetege, a vértesi lejtők karsztbokorerdei, a haraszt-hegyi kilátás, a Pátkai-víztározó rétjén kiáltozó törpevízicsibe, a sárszentágotai gulipánok újra és újra felidézik örökségét.
Szabó László Vilmos
(Maklár, 1916. szeptember 13. - Zirc, 1998. június 29. )
- Nagyon szuper lett, jó volt olvasni. Üdv., Gábor
- Szia Gergő!
Én is csak gratulálni tudok a megemlékezésedhez! Méltó Laci bácsihoz, akivel én sajnos soha nem találkozhattam, de valamit mégis mindig tanulok tőle. Ma ez neked köszönhetően ismét megtörtént.
Üdv: Csaba - Mikor visszaköltözött Zircre, még gyakran láttuk és beszélhettünk vele. Fantasztikus ember volt. Az egyik mondását máig gyakran használjuk kiállítások mottójaként:
"A természet Isten bibliája, melyet az ég kék selymébe kötött."
(Bakonyi Természettudományi Múzeum) - Gratulálok a megemlékezésedhez, öröm volt olvasni. Köszönjük, hogy megírtad , reméljük sok szakmaibeli is értékeli. Üdvözlettel Víg Kati
-
Névtelen2016. október 10. 3:54Remekül megírt, rendkívül tartalmas megemlékezés, szívből gratulálok Gergő!
Köszönettel:
Kern Rolland -
Névtelen2016. október 15. 23:16Személyesen ismertem Vilmos atyát, természetről szóló lelkigyakorlata óriási élmény volt Iszkaszentgyörgyön. Eddig ez a legteljesebb megemlékezés róla. Szívből örülök és köszönöm.
Szalai Kornél